Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

torzulása nem manipulálhatja a Juhász Gyula szellemi örökségéhez való ragaszkodást. A hatvanas évek elejére eljutottunk oda, hogy egy árnyaltabb, a belsó' ellentmondásokat is föltáró Juhász-portré rajzolódott. Föltárulhatott a költői indulás kettős tartalmú fogantatása. Egyfajta kurucos, konzervatív, függetlenségi hazafiság a századeleji, hozzánk késve érkezett európai irodalmi műveltséggel találkozik, majd sajátosan ötvöződik egymással Nagyváradon. Aztán következik az eleven Ady-hatás, találkozás a legjobb értelemben vett polgári radikalizmussal. Szabolcsi Miklós tisztázta Juhásznak a Nyugathoz fűződő viszonyát is, tévhiedelmeket oszlatott. Feltárult Juhász Gyulának a forradalmakhoz való szoros kötődése. Majd az 1921—23-as, a Szabolcsi Miklós által megtorpanásként jellemzett évek következnek. Az „ősmagyar — turáni hang" keresése és az elvesztett területek nacionalista hangvételű gyásza; jobboldali sajtóorgánumokban, illetve ott is sorra kerülő szereplések, katolikus vagy inkább — olvashatjuk Szabolcsi Miklós tanulmányában — már-már mohamedán fatalizmus. És egy ellentétes irányú pályaív rajza következik Szabolcsi Miklós szegedi előadásában: a kiteljesedő és balra tartó József Attila-i út és a magányossá váló, tragikus sorsú Juhász Gyula-i út nyomvonalának fölfestése. De engedtessék meg, hogy ehhez az árnyaltabb, az ellentmondások vonásait is most már fölvázoló portréhoz is fűzzek néhány észrevételt. Hangot adhassak a bennem neszező aggodalomnak: vajon a 60-as évek elején ez az árnyalás, illetve az árnyalásnak ez a módja és eredménye, a valóban létező és most már feltáruló ellentmondások elemzésének módja nem tartalmaz-e újabb beszüremléseket? Hogy milyen infiltrátumokra gondolok? Többek között arra, hogy ez az elemzés azokban az években született, amikor napvilágot látott Molnár Eriknek A nemzeti kérdésről írt tanulmánya. (Magyar Tudomány, 1960. 10. sz.) Ezekben az években jelent meg Molnár Eriknek A hazafias-nemzeti ideológiáról címmel írott cikke. És úgy érzem, az ötvenes évek legvégének s a hatvanas évek elejének történészvitái és eszmetörténeti elemzései különösképpen meghatározták az új Juhász-portré vonásait. A hatvanas évek kezdetének történészvitái, nemzeti múltunkról és hagyományainkról zajlott eszmecseréi a differenciáltabb történelmi látás igényét hozták. Kiigazították a haladó hagyományok értékelésében az ötvenes évek során jelentkező torzulásokat. A vitázok szakítottak a nemzeti érzés ahisztórikus, az osztályszempontokat mellőző szemléletével. Az 1956 utáni felelős nemzeti önvizsgálatnak volt ez része, ezek a viták a történelmi gondolkodást tették tágabbá, nyitottabbá, „hungarocentrikusból világcentrikussá", valóban internacionalistává. E történészvita érdemeit Király István akadémikus jellemzi így, aki azonban 1974-ben már rámutatott: Molnár Eriknek a nemzeti tradíciók tartalmát elemző írásaiban, az írások vitathatatlan érdemei mellett, bizonyos ellenállást kiváltó mozzanatok is jelen voltak. Sokan érzelmileg, de csendes érveléssel is tartózkodóan fogadták a felvetődő kérdésekre kapott új válaszokat, de — mint írja Király István — nemcsak a címzettekben, a feladóban is hiba volt. A függetlenségi mozgalmak s a magyar patriótahagyományok értékelésében torzultak Molnár Erik eredendően tisztázásra vállalkozó ítéletei. Molnár Erik nézeteiben ott tükröződött „a huszadik századi magyar intellektuális progresszió egyik kísérő gyengéje: a sajátos magyar ezoterizmus, a hajlandóság az elkülönülésre". (Király István: Hazafiság és forradalmiság. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 143. p.) Inkább impressziók és a szakmai munkát segíteni kívánó hipotézisként szeretnék tehát én is most néhány Juhász-problémát fölvetni. Olyan kérdéseket, amelyeket tovább ne kerülgessünk! Kezdem talán azzal,hogy a gombkötő s az asztalos ősök, 9