Kiss Imre: A munkásdalos kultúra fejlődése Makón 1921–1939. A Makói Múzeum Füzetei 29. (Makó, 1982)

A munkásdalkör Petőfi Dalkörré alakul

A közgyűlés megbízta az új tisztikart, hogy a működéshez megfelelő helyiségről valamelyik iskolában gondoskodjon. Furcsa módon megalakult tehát Makón egy 90 százalékig munkásokból álló polgári dalkör, amelynek az volt az első lépése, hogy elhagyta a munkásotthont, megszakította minden kapcsolatát a szakszervezetekkel és működési területét áttette a Deák Ferenc utcai állami elemi iskola egyik tantermébe, amelyet Bálint János iskolaigazgató bocsátott rendelkezésükre. Ezzel megkezdte működését a Makói Petőfi Dalkör, de szinte az első naptól kezdve nagy nehézségekkel küszködött. A dalosok közül többen, amikor rájöttek, hogy a dalkör vezetőségének egy része a kompromisszum híve lett, kiléptek és végleg otthagyták a dalkört. Ezek között voltam jómagam is, mint a dalkör egyik legfiatalabb tagja. Mások pedig közömbössé váltak, ritkán jelentek meg a tanórákon, összpróbákon és ezzel teljesen bizonytalanná tették a dalkör nyilvános szereplését. Ezzel úgy próbált megbirkózni a vezetőség, hogy állandó tagtoborzást tartott, amelynek volt is némi eredménye, de bizony nem sok öröm volt abban, mert az eredeti jegyzőkönyvek adatai szerint 1934-ig 140 új tag lépett be a dalkörbe és ezen idő alatt 35-en kiléptek, 39 tagot pedig kizártak. A dalosok gyakori változása nagy mértékben gátolta a dalok és kórusművek betanítását és ez a nehézség kedvetlenné tette a karnagyokat is és emiatt rövid ideig tartó működés után lemondtak az egyébként is gyengén fizetett állásról. Ilyen okok miatt 1934-ig 11 karnagy mondott fel és hagyta el a dalkört. A másik nagy gondot a nehéz gazdasági helyzet okozta. A dalkörnek szinte semmilyen jövedelme nem volt. A vármegyétől és a városi képviselőtestülettől a vártnál jóval kevesebb összeget — évenként 150—200 pengőt — kaptak hivatalos támogatásként. A tagsági díjak sem folytak be megfelelően, mert a munkájuk utáni kevés jövedelemből vagy éppen a munkanélküliség miatt, az egyébként nagyon szerény tagsági díjat, a havi 80, később pedig még a havi 50 fillért sem tudták megfizetni a tagok. A gyengén felkészült dalkörnek a helyi és a Makó környéki községekben rendezett hangversenyei sem hozták meg a remélt gazdasági eredményt, sőt némelyike egyenesen ráfizetéssel végződött. Ilyenkor leginkább a gazdag és tekintélyes elnök segített az adósság egy részének kifizetésével, de a nagyobb részt természetesen a tagoknak kellett vállalniok. A gyengén működő és anyagilag is nehézségekkel küszködő dalkör vezetői, élükön Varga István ügyvezető elnökkel, a súlyos gondokat azzal próbálták megoldani, hogy 1927-ben látványos zászlószentelő ünnepi hangversenyt szerveztek. Az ünnepi díszhangversenyt 1927. július 31-én tartották meg, amelyen a makói dalárdákon kívül több közeli város polgári dalárdái is részt vettek. Erről az eseményről a dalkör 40 éves fennállásának tiszteletére, 1961. december 2-án tartott jubileumi díszközgyűlésen az ünnepi szónok a következőket mondotta: „Impozánslátványt nyújtott, amikor a remekbe készült vörösselyem zászlót — közepén Petőfi Sándor arcképével — az akkori szokásoknak és világszemléletnek megfelelően, nagy tömeg kíséretében egyik templomból a másikba vitték, hogy az úr szolgái ráadják áldásukat." Ennek a látványos díszhangversenynek és zászlószentelésnek azonban volt egy komoly szépséghibája is, a makói szervezett munkások nem vettek részt az ünnepély egyik részén sem, és ez azt jelentetette, hogy a Petőfi Dalkörrel való kapcsolatuk még jobban megromlott, és ez tovább nehezítette működését. 2 17