Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)
Régi és új település
mányolta önmagát a parasztság, hogy jusson valamire. Aki nem kapott földet vagy munkát az uradalomban, az Vásárhelyre vagy Makóra járt el dolgozni. Különösebb ipar nem fejlődött ki. Az a néhány iparos, aki itt működött, csak a mezőgazdaság illetve lakosság igényeit látta el. Földeák kereskedelmét meghatározta a két város közötti fekvése. A néhány bolt, szatócsüzlet a legegyszerűbb igényeket tudta csak kielégíteni. A közoktatást a népiskola, illetve az apácák leányiskolája jelentette. A faluban még ma is sokan emlékeznek Dehény Lajos tanítóra, ki egész életét a község felemelésére, kiművelésére fordította. Földeákon a két világháború között 15 tanítói és 1 óvónői állás volt. A kulturális életet a népkönyvtár és az ünnepnapokon tartott műkedvelő színielőadások jelentették. Az egészségügy korabeli helyzetét jól jellemzi, hogy a faluban egy községi és egy magán orvos, két községi és öt magánbába és egy gyógyszertár volt. Hiába voltak a szép árvalányhajas, nemzetiszín szalagos felvonulások, a szegények lelkében vörösen izzott a „kommün" emléke. Éppen negyedszázadnak kellett eltelni, míg ez a remény ismét valóra vált, s 1944 őszén megkezdődött az új szabad élet. A hazánkat felszabadító szovjet csapatok Csanádpalotáról Hódmezővásárhely fele haladva délkelet felől érték el Földeákot 1944. szeptember 24-én. Egy részük a községből délnek, Makó felé fordult, nagyobb részük pedig tört előre Vásárhelynek. A faluban a régi tizenkilences kommunisták és szociálisták már várták a felszabadító csapatokat. Apám egyik tanyai hagymás szomszédja, Szabó János, éjjelente hallgatta az orosz rádiót, s mindig elmondta a híreket apámnak, illetve a többi tanyabelinek. A szovjet katonákkal elsőként a régi kommunisták vették fel a kapcsolatot, s ők szervezték meg a község új életét. 1945 tavaszán Földeákon is megalakult a községi földosztó bizottság. Az elnök Rakonczai Lajos, tagjai Sándor Imre, Kurunczi M. József, Vastag István, Ménesi József, Rakonczai Márton és Bajusz István voltak. A bizottság áldozatos munkája nyomán mintegy 600 földnélküli családnak osztottak ki 5—6 kh földet. A nincstelen napszámosok, a volt cselédek lángoló lelkesedéssel verték le a karókat saját földjükre. Az urasági földeken megtelepülő új honfoglalók tele reménnyel, akarattal, bizakodással indultak az új élet, a jobb jövő felé. A legszegényebbek néhány magányos, küzdelmes év után eljutottak a szövetkezeti gondolatig. Hiába kaptak földet, nem volt igaerő, nem volt gép, nem volt vetőmag, s így nehezen vagy alig boldogultak. Együtt, közösen s az állam segítségével többre vihetnék — gondolták — és 1949. október 1-én megalakították az első szövetkezeti csoportot. A Dózsa szövetkezet végig küszködte, harcolta az 50-es évek gazdasági kacskaringóit, 1956-ban sem oszlott fel, a példája nyomán alakult meg 1960. januárjában a Kossuth és az Aranykalász Tsz. Ezekből az évekből már pontos adatok maradtak fenn, melyből tudjuk, hogy 1960-ban a Dózsa Tsz. összterülete 2705 kh, a Kossuthé 2589 kh, az Aranykalászé pedig 830 kh volt. A taglétszám a Dózsában 696, a Kossuthban 763, az Aranykalászban pedig 154 fő volt. 1960-ban hektáronként a búza 10, az árpa 13—14, a kukorica 12—17, a cukorrépa 130—160 mázsa átlagtermést adott. A Dózsa Tsz-nek öt traktora, a Kossuthnak egy gépkocsija és egy traktora volt, az óföldeáki Aranykalásznak egy se. 1963-ban már jobb volt az erőgép ellátás, a Dózsának egy tehergépkocsija és húsz traktora, a Kossuthnak két tehergépkocsija és tizenkilenc traktora, az Aranykalásznak pedig hat traktora volt. Az Aranykalász Termelőszövetkezet 1963. december 31-én egyesült a 5
