Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)

Házépítés

mát és pár kéve csutkát, ami egy napi fűtőanyag volt. A tüzet piszkafával szították, amíg el nem égett és jó izzó parazsa nem lett, amit a szén vonóval föltaszigáltak a kemence falazatához, és ez a hevesen izzó parázs melegítette fel a szobát, és tartotta egész napon át melegen. A kemencéket úgy fel lehetett fűteni, hogy szikrázott a kemence feneke, s ezen hasadt fel és sült meg olyan szépen a kenyér. Kenyérsütéskor a frissen sült kenyér illata lepte be az egész házat. A kemencékben főtt télen a húsos káposzta és a bab csülökkel. Minden étel nagyon jó puhára főtt meg a kemencében. A mosáshoz is berakták télen a vizet cserépkantákban és fazekakban a kemencékbe, mert így nem kellett külön tüzelni. Régen sok kemencekészítő élt a faluban s a leghíresebb közülük János, az ezermester volt. A legtöbb helyre őt hívták, teljes neve Czveiner János volt s mint állami gondozott került a faluba. Szüleinek kilenc gyermeke volt, ezért adták be a menhelyre. Földeáki nevelőszülők nevelték fel, s így lett a falu ezermestere. A vályogverés menetét ő mesélte el nekem. Először a jól kimunkált polyvás sarat kellett elkészíteni, majd a vályogverővel megformálva kirakni hosszú-hosszú sorokba, hogy a napon megszáradjon. Amikor kiszáradt, lehetett kezdeni az építkezést. János mester sok kemencét is rakott. A kemencét törött cserépből csömpölyegbe összeállítva készítették. Szépen meg kellett formázni kerekded formába, de volt, aki a hosszúkás, köcsög alakút szerette. Amikor a mester megformázta és kívülről betapasztotta a kemencét, lámpával belebújt és finom sárral belül is betapasztotta. A kemence feneket jó erős tűzálló téglából rakta ki. Ez volt a legfontosabb művelet, hogy a tégla bírja s szikrát hányjon a melegtől, mert így a kenyér is szépen megsült. Ezután formázta meg az előtét. A sarat vessző alapra, vázra tapasztotta, az előtét jól be kellett állítani. Az asszonyok még vizes ronggyal is körülnyomkodták, hogy a kémény ki ne rántsa a meleget. A sár előték a nagy gőztől hamar elhasználódtak, ezért később már bádogból vagy cementből készült. Az asszonynép ezt nem igen szerette, mert nehéz volt megemelni és feltenni a kemence szájára. János mester mesélte, volt amikor megrepedt a melegtől a kemence, s akkor olyan büdös gázt árasztott, hogy el lehetett szédülni a szagától. A falverés volt az egyik legnehezebb munka, a furkózás az emberekből nagyon kivette az erőt. A barkácsolók készítették az istállókat, az udvarokban gubbasztó szalmatetős ólakat, színeket. Voltak olyan gazdák is, akik mesterek segítsége nélkül saját maguk készítették el ezeket az épületeket. A múlt században a fehérre meszelt szabadkéményes konyhában vasedényekben, háromlábú vaslábakon szabadtűzön főztek. Az udvarban, a házzal szemben állt a kas, amiben a gabonát tárolták. Később górét és hambárokat építettek. A szalmatetejű kocsiszínben tartották a szerszámokat: az ekét, boronát, ekekapát s a szelemenbe volt feldugva a kasza, sarló, szárvágó és a favillák. Tyúkól régen nem volt, a baromfiak kint a szabadban, a fán aludtak. Télen, a nagy hidegben a tarajuk sokszor le is fagyott. Ezért verte fel annyira a falu csendjét a kakasok hajnali kukorékolása, mert kint éltek a szabadban. Az udvaron egy keskeny téglajárda vezetett a kúthoz és az itatóvályúhoz. A gémeskút az udvar közepén állott s belőle favödörrel húzták fel a vizet. Ebből a vízből főztek és itatták a jószágokat is. A kútásóknak Földeákon 10 méternyire kellett leásniok, míg megjött a talajból a jó tiszta víz, amit mindig húztak és nem piszkosodott el. A régi időkben kevés háznál volt árnyékszék, szörnyű volt látni a gyerekek elszórt székletét, ők nem mentek dolgukat végezni a dudvára. Később napraforgó és nádszárból tákoltak valami kezdetleges alkalmatosságot. A gazdagabbaknak címeres házaik voltak a főtéren és szobrokat is építettek a 11