Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - A pezsgő gazdasági élet

amit szénnel tüzeltek. A vasút mellett épült azután a másik téglagyár 1900-ban, amikor már nőttek a téglaigények. A fűrésztelepeknek, a cserép- és téglagyárosoknak mindegyiknek saját fogata volt, kocsisokkal, mihelyst rendelést kaptak, azonnal szállították. A tűzifából akkor tetemes mennyiséget használtak a gölöncsérek. A városnak minden pontján megtalálhatók voltak. Udvarukon az égetőkemencékkel. Agyagot a régi Vásártér mellől, a margitai hídtól, az Újváros felőli részről hordták. Az az agyagedény-készítésre kiválóan megfelelt. Innét hordták az agyagot a boglyakemencék megépítéséhez is. Nagy szükség volt akkor a gölöncsérekre, sok cserépedény kellett, hiszen minden háznál cseréptányérból ettünk. Cserépből voltak a levesestálak, a mosogatótálak, a tejnek használt köcsögök, a lekvárnak és a tejoltáshoz használt szilkék, az ivóvizes és a hagymaföldre járó korsók. Volt munkájuk a gölöncséreknek. Hetipiacos napokon széles rámát készítettek a talicskáikra, azt megrakták mindenféle cserépedénnyel és úgy tolták a piacra, ott jó vásárokat csináltak, volt vevő bőven. Bejártak a tanyaiak is. A pékek, kenyérsütögető asszonyok is sok tűzifát használtak. A pékek akkor nagyon kevés kenyeret sütöttek. Inkább csak péksüteményt, kiflit és zsemlét. Azzal aztán korán hajnalban megjelentek az utcákon. Egyik utcán le, a másikon vissza, karjukon a nagy garaboly, tele meleg kiflivel meg zsemlével. A kis dudájukat serényen fújva: Perecet! Perecet! Perecet! Egy krajcár, akkor már két fillér volt egy kifli vagy zsemle. A pékkenyeret a finnyás makói nép nem szerette. Egyrészt, mert minden háznál voli boglyakemence és abba sütött mindenki otthon. Aki meg vett, a kenyérsütögető asszonyoktól vett házikenyeret. Ezek még úgy mint a parasztasszonyok, komlós korpaélesztővel sütötték a kenyeret. Ez feslős bélü, fekete hajú, kifogástalan ízű és aromájú volt. Öthat kilósak, oldalt körülvágott, a talpán alig állott, gangosra hasadt, barna-piros, púpos. Ezzel a pékek, akik csak kovásszal és sörélesztővel sütötték, messze elmaradtak. A korpaélesztőt szélmalomba őrőlt búzának a pillangós korpájából készítették. Az én anyámtól a következőképpen láttam. Igencsak nyáron, kenyérsütés után csinálta. Hagyott egy fél kilónyi kovászt. Egy nagy cseréptálba tett vagy három kiló korpát. A tűzre egy lábasba hozzávaló vizet, amikor az forrt, piros csöves paprikát, meg vagy három fej vöröshagymát szelt bele. Utoljára egy jó összemarék komlót egy-két perc főzés után ezt ráöntötte a tálban lévő korpára, majd amikor hűlt, fogta a kovászt, az egészet jól összekeverte. Az odakészített szárítóra két marokkal kiszaggatta, ezt a napon szárította. Amikor két-három nap száradt, apróbb darabokra törte, hogy jobban keresztül száradjon, nehogy megpenészedjen. Amikor már zörgősre száradt, fehér vászontarisznyába tette, és szellős helyre felakasztotta. Amikor rendesen reggelre, este a sütőteknőbe a meglangyosított lisztet beleszitálta, egy háromliteres cserépfazékba beletett egy összemarék száraz korpa élesztőt, ráöntött két liter langyos vizet, egy födővel leborította, a kuckóba langyos helyre tette, ott két óra hosszáig ázott. Akkor a sütőteknőbe szitált lisztből a teknőbe gátat csinált, a teknő egyik végébe vagy két kiló lisztre kovászttévő szitán átszűrte a már megázott, megkelt korpaélesztő levét, belemorzsolt két deka sörélesztőt. Amikor két-három perc múlva rácsorgott az élesztő leve, akkor a kovászttévő nagykanállal elkezdte pofozni a kovászt. Amikor már jól kipofozta, alul-felül jól betakargatta, hogy a kovász meg ne fázzon, és lefeküdtünk. Hajnalban három órakor kelt, tüzet gyújtott, vizet langyosított. A korpaélesztő a sütőteknőn keresztül tett körösztvesszőn a kovászttévő szitában volt, erre ráöntötte a langyos vizet, amit előbb egy fél marék sóval összekevert, akkor a kovászt a rászűrt vízzel, meg a teknőben lévő liszttel kevergette össze, majd amikor az megkeményedett, hozzáfogott dagasztani. Addig dagasztotta, amíg a tészta a keze alatt, mint a szíj, nem csattogott, hólyagot nem vert. 84