Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)
Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - Vége a háborúnak!
ják. Öt perc alatt meg volt a megegyezés. Az összes gyalogsági fegyvert minden mozdony után a második vagonba kellett hordani. Az ukránoknak első dolguk az volt, hogy a tiszti kocsit az egész közül kivegyék és már vitték is a határ felé. Nehogy a katonáknak véletlenül okosabb vezetőjük legyen, mint a suszter. Amikor a suszterék jelentették, hogy a fegyver össze van hordva, az ukrán vasutasok pillanatok alatt széjjelkapcsolták a vagonokat. A mozdonyvezetők pedig, de nagyon ügyesen, már szedték is széjjel a szerelvényeket. Mindegyik mozdony vitte magával a gyalogsági fegyvereket. Kapcsolták hozzájuk a soksok vagont ágyúkkal, lőszerrel, lovakkal felszerelésekkel és már vitték is visszafelé, amerről jöttünk. A katonaságot lakókocsijaikkal meg az élelmiszeres vagonokkal kilökették egy mellékvágányra. Mi meg vártuk, hogy majd visznek bennünket Magyarország felé. Még akkor este veszekedtek a három megbízottal, hogy menjenek az ukránokhoz és követeljék, hogy teljesítsék az ígéretüket, de akkor azok már nem álltak velük szóba. Másnap reggel alig virradt, ránkrontott a környékbeli falvak civil lakossága. Először az élelmiszeres vagonokat fosztotta ki. Amikor már onnét nem volt mit vinni, ránk támadtak. Mind fegyverrel voltak. Öregek asszonyok, gyerekek. Követelik a pénzt, az órát, aztán a bicskát, borotvát, derékszíjakat, most már raboltak. Aki ellenállt, keresztüllőtték. Amikor ezek is elfogytak, következtek a jobb köpenyek, csizmák. Amikor én ezt láttam, fogtam a bicskát, köpenyem derekig a varráson fölhasigattam. A csizmám oldalt varrott volt. Azt szintén a szárát fölülről befelé a bokámig a varráson kihasigattam. Már másnap reggel a népség az árulókat hiába kereste, akkor már eltűntek. De ha megtanálta volna, agyonverte volna őket. így tartott ez két napig, amikor már semmit se találtak, amit elvihettek volna tőlünk, másnap este későn vonatainkat egy szerelvény után akasztották és elindítottak bennünket a határ felé. Amikor éjjel a határra, Volosicskára értünk, ott vége volt a széles vágányú vasútnak, kemény, hideg decemberi éjszaka volt, sok magyar és osztrák katona volt. Galícia felől jött egy keskeny vágányú vonat orosz foglyokat hozott. Ezek szalmán feküdtek. Amikor ezeket kiszállították, ezeknek a helyére szálltunk mi be, aki befért. 100—120 ember egy vagonba összepréselve, de így is nagyon sokan kívül maradtak. Ezek, hogy le ne maradjanak, fékező fülkékbe, ütközőkre, vagon tetejére másztak, csakhogy jöhessenek. Másnap reggel, amikor megvirradt, kerestük ezeket az embereket, sehol se találtuk. Éjjel vagy lefagytak vagy a hidak és viaduktok lesöpörték őket. De a magyar határig a rablások és fosztogatások nem szűntek meg. Mindig keresték, hogy még mit vehetnének el tőlünk. így értem én haza 1918 december 10-én. Munkácsnál volt akkor a magyar határ. Amikor megláttuk a magyar zászlót, meg a magyar nemzetőrt, sírva fakadtunk, hogy most már végre nyugodtan lehetünk, nem rabolnak bennünket tovább. Amikor a házunknál a kapun bementem egy üres kenyértarisznyával a nyakamba, a köpenyem a varrásokon szalagoknak hasogatva, a derekamon egy madzaggal körülkötve, a csizmám kihasogatva, beléptem a kapun, a testvérem nem ismert meg. Bement a konyhába és vágott egy darab kenyeret és hozta elém. Én kívül álltam, mint egy koldus. Nem mertem bemenni. A ruhám tele volt tetűvel. A vagonban, az orosz foglyok helyén ellepett bennünket. A testvérem is, mikor a kapun beléptem és meglátott, azt hitte, valami kéregető koldus, azért ment kenyeret vágni. De a kutyánk, amikor a kapun beléptem, mindjárt megismert. Szűkölt, ugrált rám. Szaladgált végig-végig az udvaron. Örömébe nem tudta, mit is csináljon. A testvéremnek mondtam, én bemegyek az istállóba melegíts vizet, hogy megfürödhessek. Ezt a ruhát, ami rajtam van, azonnal fűtsük be a kemencébe. Az apám még a forradalomkor hazajött. Ő nem volt olyan messze, mint én. Csak akkor éppen a piacon voltak. 80
