Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)
Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - Vége a háborúnak!
lyok voltak odazárva. Annyi volt a tetű, bolha meg a poloska, mint a porszem. Ilyen helyre vittek minket pihenni. Innét indultunk mi Ukránia megszállására. A németek készültek a megszállásra, hogy azt láttassák, hogy ők nem rabolnak és nem ingyen veszik el a néptől a javakat, bőségesen nyomatták az orosz rubelt meg a kopejkát. A mi zsoldunkat is ebbe fizették. Amikor Pallvolcsicskánál Ukrajna földjére léptünk, már volt rubelunk. Az ottani ukrán nép nagyon szűkében volt a cári rubelnek. Amikor mi mentünk, már vártak bennünket a jó ukránok, nagy kosár olajba sült lángosokkal. Olcsón adták. A kiéhezett magyar katonaság nem tudta, mi belőle az elég. Többet ettünk belőle, mint szabad lett volna. Másnap reggelre az összes katonaság olyan beteg volt, hogy valósággal fetrengett. Ha akartak volna, mind ott verhettek volna agyon bennünket. Ezután már jól éltünk. A háború 4 esztendejében még minden bőven volt. Fehér kenyeret ettünk. A temérdek marha, borjú, mindennap volt hús bőven. A tüzérütegeket, huszárszázadokat mind felszerelték jó lovakkal, jó lószerszámokkal. A magyar tisztek mindenért bőségesen fizettek. Nyomatta a német az orosz rubelt. Az ukrán nép hitt az új rubeleknek. Addig ők még nem tudták, mi az infláció. így mindenben újat felszerelve, csak az ágyunk, meg a ruhánk volt régi, mentünk mind beljebb-beljebb Ukrániába. Vége a háborúnak! 1918. nov. 7-én már a Dnyeperen túl Pavlovgrádban ért bennünket a háború vége. Mi innét házul semmi hírt nem kaptunk. A tábori posta nem tudott bennünket nyomon követni. Ha véletlenül valakinek megvolt az egy évi frontszolgálata, és idehaza olyasmi történt, hogy feltétlen szabadságot lehetett néki adni, kapott tizennégy napi szabadságot, plusz húsz napi utazást, tehát összesen harmincnégy napot. Akkor 1918. nov. 7-én az ütegparancsnok reggel sorakozót fúvatott. Amikor felsorakoztunk, a tüzérek meg a hozzánk beosztott huszárok, a tisztek már együtt voltak. A kezükben egész köteg ív papír, telegépelt sorokkal, azt nem olvasták fel. Csak az ütegparancsnok beszélt röviden. „Fiaim, — mondta — a háborúnak vége. A háborút elvesztettük. Odahaza forradalom van. A parancsot megkaptam, hogy induljunk haza. Ma mindent összepakolni. Holnap reggel felnyergelve, felsorakozva készen álljatok, hat órakor indulunk gyalogosan. Senki közületek külön úton indulni ne próbálkozzon, mert ebbe a rettenetes rengetegben egyedül elpusztul, és soha haza nem jut. Ne féljetek, én haza vezetlek benneteket. Másnap reggel az alakulatunk, az egy üteg tüzér, a hozzá beosztott huszár századdal, nagyszámú málhás lőszeres kocsival elindultunk a nagy orosz pusztaságokon keresztül úttalan utakon, most már nyugat felé. Eddig mindig kelet felé mentünk. Sokszor, ha megálltunk valahol délben az ebédet kiosztani meg a lovakat megzabolni, sehol semmit nem láttunk, se egy fát, se egy cserjét, csak ahogy az ég körül lehajlott. Olyan országutak voltak a gyepen, csak éppen csak meglátszott, hogy itt talán kocsik is szoktak járni. Három napi gyaloglás után Jakaterinoszlávba értünk. Ott a nagyállomást kerestük. Amikor Pavlovgrádból elindultunk, még a fákon fenn voltak a levelek. Amikor Jakaterinoszlávba érkeztünk, már sűrűn hullott a hó. Ott az állomáson már gyülekezett a tizenegyedik lovashadosztály, már vagonérozott is. Három nap tartott, amíg bevagonéroztunk. A vonatokat összeállították, a tizenegyedik lovas hadosztály hat vonatot pakolt meg. A katonai raktárak teli voltak élelemmel. Ezekből a hadosztály részére harminc napra való élelmet, vágómarhát, lőszert, a lovainkat is hoztuk magunkkal. A követendő utunkat már az alakulatok elhagyták. Az ukránok már kezdtek mozgolódni. A közel kétezer kilométeres utunkat a magyar határig magunknak kellett biztosítani. Azért a vonatok száz méter távolságra követték egymást. Az első 78
