Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

A Diós család - Diós Sándor világa

mög. Nekünk nagyon jó lőtt vóna. Rettentő sokat dogoztam, mer aszt monta az én uram, hogy dógozzál hatvanig, asztán majd másképp lösz. Mindig csak dogoztam, mindig csak dogoztam.. .nem is szeretök rulla beszélni, nem is szeretök rágondolni." Nem lett termelőszövetkezeti tag a legfiatalabb öccse sem, leányai is az egyéni gazdálkodás útját járják ma is. István öccse viszont nemcsak termelőszövetkezeti alapító tag, de termelőszövetkezeti elnök is lett Csanádpalotán. Annak ellenére, hogy a makói hagymakertész bolondja volt a földnek, azért jó közösségi embereknek is bizonyultak. Diós Sándor egyházi keretek között fejtette ki ezt a tevékenységét. Csanádpalotára került öccse, István a harmincas években önsegélyező egyesületet alapított, tűz esetén kártalanítást kaptak a kárvallottak. 1951ben megalakította a Törekvés Termelőszövetkezeti Csoportot, a hatvanas években tsz-elnök, majd a Legeltetési Bizottság elnöke. Bírta a nép bizalmát, ezért több alkalommal megválasztották tanácstagnak, három évig a népfront községi elnöke. Diós Károly szerint a Diós család nem politizált. „Nem vergődött az csak a dologgal, mög hogy csak szőrözzön valamit. Tisztösségösen dógozott az egész Diós család és csak azon vót, hogy minél többet összekaparintson a család részére." Valóban csak a munkának éltek, de mindenről megvolt a politikai véleményük is, sőt Diós Sándor unokatestvérei: Sándor és István kommunista meggyőződésük miatt megjárták az akkori internáló táborokat és börtönöket is. A Diósok hithű reformátusok voltak, de vallásosságuk mértéke különböző. Voltak, akik megszokásból jártak a templomba, akadtak közöttük ateisták is. A nagyapa, Diós József nemzedéke is eljárt a templomba, de nem volt vallásos, gyerekét imádkozni se tanította meg. Életét viszont velejéig áthatotta a tízparancsolaton nyugvó keresztény erkölcs. Ahogy Diós Sándor írta: „vérükké vált a tisztesség, a munka, a becsület, a szorgalom, a takarékosság". A tételes vallásosság legmélyebben Diós Mártonnénál jelentkezik, ő volt a legnagyobb templomba járó. Batthyány utcai házukban gyakran tartottak szeretetvendégséget. Ilyenkor átrendezték a lakást, padokat hordtak be, a székekre pokróccal leterített hosszú deszkákat helyeztek. A tea ott főtt, a süteményt a résztvevők hozták. Előtte énekeltek, imádkoztak és volt egy kis igehirdetés. Vasárnap délutononként a környékbeliek részére házi istentiszteletet is tartottak. Disznóöléskor, névnapkor mindig összejött náluk az egész család, ilyenkor étkezés előtt és után Diós Márton hangosan imádkozott. Ekkor mindig hivatalos volt a szomszédban lakó református lelkész is. A templom javára gyakran adakoztak. Az orgonavásárláskor a nagyobb adakozók között ott találjuk Diós Márton és Diós Sándor nevét is. Abban az időben még külön ültek a templomban a férfiak és a nők. Szinte mindenkinek megvolt az állandó helye. Diós Márton, sőt már édesapja is a főbejárat felől, az úrasztalától az ötödik sorban ült. Diós Sándor legénykorában a nagykarzatra járt, és jobbról az ötödik sorban ült, ez lett haláláig az állandó helye. Diós Sándorné és édesanyja az ellentétes oldalon a negyedik padban foglalt helyet. Diós Sándoréknál a környékbeli gyerekek részére a harmincas években vasárnapi iskolát tartottak. Diós Sándor két ízben volt presbiter, rendkívül komolyan vette ezt a tisztséget. Az egyház vagyonát a világért sem engedte volna meg, hogy valaki is könnyelműen kezelje. Ha bárki fényűzéssel kapcsolatos kiadást próbált volna felvetni, ő feltétlenül vétót emelt volna ellene. Minden hasznos ügyet viszont őszintén támogatott. Elévülhetetlen érdemei vannak a temető rendbehozatalában. A 18. századi paraszt ősökhöz hasonlóan, akik Bécsbe is feltörekedtek a város sérelmei miatt, ő sem sajnálta a fáradtságot egyháza érdekében. Ha kellett, felkereste Debrecenben a püspököt is, vagy a népfrontközpontban Erdei Ferencet. „Magán ügyeimben nem fordultam én hozzá, közügyekben Pestre is felmentünk hozzá, ott a Hazafias Népfront 43