Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)
A Diós család - A Diós család az utódok emlékezetében
kamatra, biztosíték lekötése és kezesek állítása mellett tizenöt napi felmondásra a Tisza-társulati pénztártól. 5 4 Időközben beköltöznek a városba, megvásárolják az 1895 számú Bajza utca 48. alatti házat. így nagy adósságba keverednek, ezért 1861ben 600 forint kölcsönt kérnek a makói városi árvapénztártól. 5 5 Ezt a házra és a földre táblázzák be. A családi emlékezés szerint — mely egyezik a telekkönyvi nyilvántartással — 16 köblös földje volt, de eladogatta, hogy ne vigyék el katonának a gyerekeit. Két szép bodor hajú, barna fia volt, és nagyon szerette őket. A vagyon többi részét „elkutyázta". Amikor jött be a tanyáról, teli volt a kocsiderék kutyával, de még a kocsi mellett is szaladgált egy falka. A kedvére való kutyáért két mázsa búzát is adott. A kutyák úgy rákaptak a túrós lepényre, hogy a feleségének külön is kellett lepényt sütnie számukra. Tönkre is ment. Amikor fia húszéves volt, se nadrágja, se bocskora nem volt, rongyokat fűzött a lábára, úgy őrizte a libákat. Az ő elsőszülött fiát, aki szintén József (1842—1925) volt, már részben korunk emberének tekinthetjük, hiszen a huszadik századból 25 évet élt, és megérte mindazt, amit a makói teknőkaparó megjósolt: a lőcsetlen kocsikat, a kőkéményeket, a fogatokat, amelyek ló nélkül szaladnak stb., de ebben a világban idegennek érezte magát, konokul ragaszkodott elődei életmódjához. Maros-vizet ivott, még télen is elment cserépkorsójával a jóitalú Maros-vízért. Rizskását nem evett, mert olyan vele a hurka, mintha kukaccal lenne tele, csak a köleses hurkát tartotta igazinak. A tejeskávét is megvetette, mert az gönnyedség, vagyis genny színű. Nyáron bő gatyában járt, télen béléses csizmanadrágot és kitlit hordott. A béléses nadrágnak vasárnap a színe volt kívül, hétköznap kifordítva viselte. A hétköznap használt kitli lószőrből volt, mint a tarisznya. Ez olyan szúrós volt, hogy az ingen is átszúrt, de annál jobban melegített. Az ünneplő kitli posztóból készült. Idős korában nyáron is az új subájában ült ki a ház elé. Felesége, Bíró Julis — ez a kis sovány, törékeny asszony — is őrizte a hagyományos viseletet. Fehér blúzban és háziszőttes pöndölben járt, télen piros parkett szoknyát hordott. Otthon, nyári nagy melegben levetette a szoknyát és pöndölben dolgozott, de így utcán soha sem mutatkozott. A város legszélső utcájában lakott. Azon túl csak legelő volt, a gyerekfélének végtelen játszótér. Volt, amikor az összeverődött gyerekek agyonverték a veszett kutyát, tüzet raktak rá és szagulták a füstöt. Azt tartották, ez az orvosság a veszettség ellen. Igencsak mindig volt egy-két malacuk, ezt a gyerekek legeltették kint a ház előtt. Egyik alkalommal megnyírták a malacokat, ahogy a felnőttek a birkát szokták. Apjuk este megy haza a munkából, látja a két csúnya jószágot. — Na, ezt sé engedném be az udvaromba — mormolta alig hallhatóan. — Jó estét, öregapám! — Mit csináltok? — Legeltetjük a malacokat. — Akkor jött rá, hogy az ő malacai éktelenkednek az utcán. Ballangóval tüzelt. Ezt a könnyű gazt — mint az ördögszekeret — vitte a legelőn a szél, amelyet vasvillával szedegetett össze és talicskával hordott haza. Egész kazalravalót gyűjtött belőle. A város széli kis nádtetős házikót — bár az szám szerint a Bethlen utca 2. alá esett — a város Putri 9. alatt tartotta nyilván. Szoba-konyha-kamrás épület előtt végig repülőeresz húzódott. Az utcai homlokzat egyablakos, a konyhában szabadkémény. 5 4 MVL Tü. jkv. 1856. 223. 5 5 MVL Tü. jkv. 1861. június 12. 33
