Tóth Ferenc: Anyag és technika Makó népi építészetében. A Makói Múzeum Füzetei 24. (Makó, 1979)

Már a 18. század folyamán általánossá válik a vertfal, mely az utóbbi étvizedekig uralkodó faltípusnak számít. Az országos statisztikai összeírások nem tesznek különbséget vályog és vertfal között. Ezek a kimutatások Makón túlnyomórészt vertfalat jelentenek, becslés szerint mintegy 5—10 százalékban vályogot és néhány esetben sárfalat. A természeti viszonyokkal magyarázható, hogy 1900-ban a házak 97,1%-a, 1970-ben is 81,7%-a földből készült. Az alapozás tekintetében már sokkal gyorsabb a változás. 1900-ban a lakóházak 88,4%-a, 1970-ben viszont csak 20,7%-a föld.

1

4 A nagy belvizek következtében (1942, 1970, 1974, 1975) az arányszámok rohamosan csökkennek. Téglaalapozással és lábazattal a világháború előtt még általános volt a vertfalkészítés, de a felszabadulás után már háttérbe szorult. Az utolsó vertfalú házak Makón az 1960-as években készültek. A faltömő specialisták vagy kiöregedtek vagy — az állandó munka hiányában — felhagytak vele. A vertfal végnapjaiban — egy évtizeden át — a szomszédos falvak faltömő bandái vállalták fel a munkát. Adatközlőink is főleg apátfalvi faltömők, akik 1971-ig dolgoztak. A vertfal készülhet irányfás és jármos kivitelben. Az előző az általános és az elismerten jobb falverési tecnika, az utóbbi főleg a felszabadulás után terjedt el, inkább fahiány miatt, szükségből alkalmazzák. A faltömők megérkezése előtt a gazda előkésztette a terepet, kivágta a fákat és bokrokat, szétbontotta a kerítést, ha kellett, elplanírozta a földet. Az utcafrontot az építési hatóság mérte ki, a további kicövekelés már a falverők dolga. Az utcafrontra derékszögben kijelölték a ház hátulját, majd az udvar felőli végét, a ház elejét és a közfalakat. Ha a szomszéd felőli mesgye nem volt derékszöges, a kiigazítás mértékében a gazda megegyezett a szomszéddal. Kezdetben a falat nem alapozták, legfeljebb megdöngölték a földet. Emberemlékezet óta földbe verik a földet. A kizsinórozás után kiásták a ház alapját, és ugyanazt a földet rétegenként visszadöngölték. A szomszédos Apátfalván még a harmincas években is csak 40—50 centiméter mély alapot döngöltek, de a hatóság utasítására kénytelenek lettek 70—80 centiméterre lemenni. Ha valahol bolygatott földet találtak, akkor megkeresték az eredeti érintetlen talajt. Mélyen bolygatott talaj esetén előfordult, hogy a sarkokra hatalmas akácfa tuskókat raktak, erre vastag akácfa derekakat fektettek és ráverték a földet. Kút esetében is akácfa oszlopokkal, újabban téglaboltozattal hidalták át a süppedősebb talajt. Temetőszéli alapozáskor — a sok sírgödör miatt — másfél méterre is le kellett menniök. Az alapozást és a visszadöngölést rétegenként talajszintig egy munkafolyamatban végezték. 1926-ban a Vertán-telepi házak még döngölt alappal készültek. A első építési övezetekben kötelező volt a tégla alap. A téglát általában nem meszes habarcsba rakták, hanem földet szórtak közé. Az építtető előre megvásárolta a házhoz szükséges faanyagot: a szarufákat, kisgerendákat. Ezt használták fel a falveréshez. A leendő fal síkjától 20—40 centiméterre a sarkoknál 2—2, a közfalaknál 1—1 irány- vagy célfát állítottak le. Az erre kifeszített zsinór jelölte a fal külső színét. Célfának csak a legegyenesebb gerendák feleltek meg. A fal színének a falazat külső síkját nevezték, ezt mindig pontosan és szépen kellett verni. A célfára kifeszített zsinór irányában — a deszkavastagságot figyelembe véve — ásták le egy méterenként a gerendákat, ez adta a leendő fal külső síkját, és vele szemben a falvastagságnak megfelelően a belső gerendákat. A legrégibb házak 2 sukkosak (61 cm), de a legáltalánosabb a 20 colos (50,8 cm) fal. Később áttértek az 50-es, majd a másfél tégla illetve vályog vastagságú, 45-ös falra. Az egy méterenként leásott gerendákat fent istránggal kötötték össze. 1

4 Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat: 1. kötet 1900. 341., 42. kötet 1910. 343., 69 kötet 1920. 131., 83. kötet 1930. 159. Dallos F. — Szabady E. (szerk.) Magyar városok. Budapest, 1966. 702. 1970. évi népszámlálás 6. Csongrád megye adatai I. Budapest, 1971. 362. 12 A Móra F. Múzeum Évk. I. 177