Eperjessy Kálmán: József Attila makói diákévei (Egykori tanárának visszaemlékezése). A Makói Múzeum Füzetei 16. (Makó, 1975)

Az első két esztendő a színjeles bizonyítványig

Az első két esztendő a színjeles bizonyítványig Nem József Attila makói diákéveinek bemutatása, még kevésbé ismeretlen szenzációs adatok közzététele adta a tollat e sorok írójának kezébe, hanem az a kötelességszerű érzés, hogy mint egyetlen élő tanára és osztályfőnöke megőrizzen a feledéstől olyan mozzanatokat, amelyeket maga látott, József Attila személyesen mondott el neki, vagy osztálytársaitól közvetlenül hallott. József Attila ifjúságáról sokat írtak és beszéltek, köztük jómagam is. E harmadnegyedkézből való tudósítások azonban nélkülözik az élményszerüség varázsát. Ez késztetett arra, hogy alábbi mondanivalóm számára ezt a módot válasszam. 1920 szeptemberében egy jóarcú, csillogó szemű, gesztenyebarna, hullámos hajú fiú jelentkezett a makói Csanád Vezér Gimnázium V. osztályába való felvételre. Előbb azonban a latinból felvételi vizsgát kellett tennie, hogy rendes tanuló lehessen. Idáig ugyanis polgári iskolába járt. Több mint fél évszázad távlatában ez a barátságos arcú kisdiák áll előttem. Ragaszkodó, meleg tekintete nem árulta el, hogy proletár gyermekkorának mennyi csalódása és szenvedése áll mögötte. Ki sejtette volna, hogy már hároméves korában nevelőszülőkhöz került, akik nem ismerték el az Attila nevet sem, hanem Pistának szólították. Volt már disznópásztor, hajósinas, rikkancs, kenyeresfiú. Hordott csomagot, árult mozikban vizet. A polgári magánúton való elvégzése után gyámja kispapnak adta Nyergesújfalura, a szaléziánusokhoz. De görög-keleti vallása miatt két hétnél tovább itt sem volt maradása. A kisdiák a keresztény—nemzeti kurzus uralma idején érkezett Makóra 15 éves korában, de már átélte az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idejét is. Erdélyből származó, ezermester hajlamú, félig székely, félig román édesatyjának, mikor ő még csak kisgyermek volt, el kellett hagynia családját. Ugyanis a gyárban nagyobb darab kenyérre tartott igényt. Ezért elvesztette munkáját. Minthogy a családfő kereset nélkül maradt, Attilát fiatalabb nővérével, Etával együtt állami gondozásba kellett adni. A jogtalanság miatt tiltakozó harcos kiállás érzése apai örökség lehetett nála. Angyali lelkű édesanyja a nehéz testi munkától sem riadt vissza, hogy hazakerült gyermekeit eltarthassa. Mosni, vasalni járt házakhoz, de a kis Attilát nem vihette magával. Egy-két helyen mégis megengedték, hogy vele lehessen. Idősebb nővérei vitték utána. Ez mindig nagy öröm volt számára. De már itt is felébredt benne az emelkedés vágya. Nagy akarások, öröm és csalódás, konyha helyett a padlás volt szíve vágya. .,Anyám ne a ruhát, engem vigyen fel a padlásra." A közös sors és nélkülözés fonta elszakíthatatlanná anya és gyermekei között a családi érzést. Különösen a korban közvetlenül utána következő Eta nővérével értették meg egymást. Együtt kerültek nevelőszülőkhöz. Együtt vettek részt gyermeknyaraltatási akcióban. Etának számolt be Attila időnként az iskolában és egyéb 5