Hegedüs Géza – Péter László: Dobsa Lajos emlékezete. A Makói Múzeum Füzetei 13. (Makó, 1974)
HEGEDŰS GÉZA: Pályakép
a kosgyáni birtokra gazdálkodónak. Kilép a közéletből, igyekszik kívülről szemlélő, derűs magánéletet élni. A harcos polgárból falusi ténsúr lesz. Kizárólag magát gyönyörködteti irodalmi kísérletekkel. Végre húsz év múlva még ír egy drámát, amely meg is jelenik, azután — szinte kegyeletből — előadják, de már semmifél hatása sincs. Amiért a Bach-korszakban lelkesedett a néző, azt a millenium közönsége már idegenül hallgatta. A kor nagyot változott, Dobsa nem. A kilencvenes években a színház már túl volt Csiky Gergelyen is. Az irodalmi életben az akkor új ízű nagyvárosiasság volt napirenden, és a költők között egy hasonlóképpen Makóról érkezett ifjú, Makai Emil volt az egyik legdivatosabb. Ebben a körben Dobsa már a múlt idők emléke volt. De teste szerint még megérte a XX. századot: 1902-ben halt meg, 78 éves korában. Dobsa sikereinek az egyik titka, hogy az ötvenes évek derekától a hatvanas évek derekáig a maga romantikus műnemeiben kevés vetélytársa volt, holott a közönség a nagy szenvedélyeket, a váratlan fordulatokat, a nemzeti múlt túlszínezett felidézését igényelte a színháztól. Ennek a drámatípusnak a legnagyobb ígérete, Czakó Zsigmond még 1847-ben, 27 éves korában öngyilkosággal vetett véget életének. Obernyik Károly, aki alighanem a legjobban tudott drámát szerkeszteni a nemzedékből, 1855-ben, 40 éves korában a kolera áldozata lett. Tóth Lőrinc, aki talán jó hatásvadász drámaíróvá fejlődhetett volna, 1849 után elhallgatott, elment országos tekintélyűjogtudósnak. A kétségtelen tehetségű Kuthy Lajos, túlközismert jellemhibái folytán — amelyekhez ráadásul még „Bach-huszár"-nak, azaz császári tisztviselőnek is felcsapott — országos közellenszenvet váltott ki maga ellen. Hugó Károly — aki magyarul, németül és franciául írt, otthonos volt fél Európában, és életében is minden túlzásával igyekezett élni a romantikát — ezidőben már újra külföldön volt, hogy végül is belerohanjon az őrületbe. Jókai pedig, az aránytalanul legnagyobb, csak kirándulásként lépett a színpadra, az ő maradandó életműve a prózai epika, mégha néhány drámai művével ki is emelkedik a korai romantikus átlagból. Ilyen módon Dobsának igazán csak Szigligeti volt a versenytársa, mert a többiek, akik Csiky fellépéséig drámákkal jelentkeztek a magyar színpadon, közel sem tudtak úgy drámát szerkeszteni és főleg dialógusokat írni, mint Dobsa. Szigligetivel személy szerint nem kedvelték egymást. Ennek politikai oka is lehetett: Dobsa baloldalibb volt, mint a minden helyzethez könnyedén alkalmazkodó Szigligeti. Szigligeti azonban könnyebben alkalmazkodott az ízlésváltozásokhoz is. Hatvanhét után Dobsa egyszerűen elmaradt Szigligetitől. Pedig éppen ebben az időben a haladóbb elmék szívesebben látták volna Dobsát a Nemzeti Színház élén, mint Szigligetit. Ezidőben ellenszenvük már hasonlatos volt az ellenségeskedéshez. És a küzdelemben a mindig mindenhez alkalmazkodóbb Szigligeti maradt felül. Ez a vereség távolította el Dobsát gyakorlatilag is a színháztól. írói magatartásában már bekövetkezett ez az eltávolodás, minthogy a hatvanhét utáni színház gyakorlata, a módosuló ízlés folytán, túllépett Dobsán. De a politikai vetélkedésen túl szembeállította őket amaz évtizedben, amikor Dobsa valóban népszerű szerző volt, hogy ők képviselték legerőteljesebb hatással a divatos romantikus drámát. Szigligeti páratlan termékenységével ugyan nem lehetett versenyre kelni, de ebben az évtizedben Dobsa sem volt terméketlen, és sokmindenben nagyon is emlékeztettek, sőt akaratlanul hatottak is egymásra. Hogy csak egy-egy példát említsünk: Dobsa Egy bukás sikere című komédiáján nagyon is érezhető, hogy szerzője ismeri a Liliomfit; Szigligeti Vazulja pedig — úgy tetszik — tudatosan akar Dobsa /. /srró/zjával versenyre kelni, de úgy, hogy mozzanatok egész sorát veszi át. Persze az is igaz, hogy mindkettőjüknek azonosak a világirodalmi példaképei 22
