Hegedüs Géza – Péter László: Dobsa Lajos emlékezete. A Makói Múzeum Füzetei 13. (Makó, 1974)

HEGEDŰS GÉZA: A színműíró - HEGEDŰS GÉZA: Az idő rostájában

HEGEDŰS GÉZA A SZÍNMŰÍRÓ Az idő rostájában Elsősorban ízléstörténeti szempontból érdekes—és úgy hisszük fontos — felidézni Dobsa Lajos színjátékait. Ezeket a drámai műveket aligha lehetne manapság műsorbaiktatni, kétségtelenül megállapítható erényeik mellett is vagy érdektelenek volnának, vagy nem egy esetben saját műfaji paródiáiknak hatnának. Ugyanakkor tény, hogy ezek a tragédiák és vígjátékok a szabadságharc bukása után és a kiegyezés előtt, sőt egy ideig még azután is — tehát közel negyedszázadon át — igen népszerűek voltak, nem egy közülük sorozatos előadásokon aratott zajos sikert. Dobsa Lajos népszerű színpadi szerző volt, tehát egykor meglévő igényeket elégített ki. S így a drámákból következtethetünk közönségének igényeire, s az igények mögött meghúzódó ízlésre. S vajon egyáltalán megérthetünk egy történelmi korszakot, ha nem ismerjük közízlését? Hiszen az irodalmi-művészeti ízlés elválaszthatatlan a korokban adott stíluslehetőségektől; úgy is mondhatjuk, hogy az ízlés a műalkotások befogadásának stílusa; vagy fordítva: a stílus a művekben megjelenő ízlés. Tehát stílus és ízlés ugyanannak a jelenségnek aktív és passzív formája. Aki műveivel találkozik közönségének ízlésével, az valami lényegeset fejezett ki korából. Dobsa egykori népszerűsége és kritikai elismertetése azt jelenti, hogy a forradalom és szabadságharc emlékeivel élő, még ki nem egyezett társadalom színházbajáró rétegeinek — tehát általában a még valamelyest haladó érzelmű nemességnek és az ezidőben gyorsan fejlődő polgárságnak — egész életszemléletét árnyaltabban értjük meg, ha elemzés tárgyává tesszük egyik kedvencének, Dobsa Lajosnak, írói egyéniségét és színjátékainak mondanivalóját is, formavilágát is. Mert igaz ugyan, hogy a népszerűség önmagában nem esztétikai érték, még csak nem is értékmérő, de az is igaz, hogy a népszerűségnek társadalmi okai vannak, a népszerű szerzők objektív szükségleteket elégítenek ki, és az irodalmi-színházi szükségleteknek mégiscsak esztétikai jellegük van. Tehát a népszerű író bár hamar válhat irodalmi emlékké, de mint emlék, múlhatatlan értékrendjelzője annak a korszaknak, amely kedvelte, amelyben az értő kritika is a legjobbak közé sorolta. És éppen Dobsa esetében ne feledjük el, hogy egy olyan választékos ízlésű és nagyfelkészültségű kritikus, mint Salamon Ferenc, a IV. Lászlót a legjobb magyar történelmi drámák közé sorolta. A Vígjáték tárgy pedig 1861-ben elnyerte az év legjobb drámai művének járó Karácsonyi díjat. Olyan írót idézünk tehát, aki legalább is életének egy szakaszában az élő irodalom „első vonalába" tartozott. Elfeledtetése történelmi bizonyíték a közízlés változásáról. Itt tehát nem arról van szó, hogy egy érdemteljes írót méltatlanul elfelejtettek, hanem arról, hogy — bár valóban érdemteljes volt — csakis a maga korának ízlését elégítette ki, s kitűnő írástechnikai felkészültsége ellenére sem tudta mondandóit oly általánosabb érvénnyel megfogalmazni, hogy a változó körülmények közepette is érvényesek maradjanak. S ebben Dobsa 18