Vágvölgyi András – Gábor Kálmán: A kisvárosi fejlődés sajátos útja. Adalékok Makó demográfiai helyzetéhez. A Makói Múzeum Füzetei 12. (Makó, 1974)
A foglalkozásszerkezet demográfiai összefüggései
A helyi ipar — szemben az országos nagyiparral — nem rendelkezik olyan anyagi eszközökkel, hogy súlyának megfelelően részt vállalhatna a kommunális fejlesztésben, így a lakásépítésben. Ennek egyenes következménye — erre több Makón készített interjúnk egyértelműen rámutat —, hogy éppen az a réteg jut a legnehezebben lakáshoz, melytől várható volna a demográfiai helyzet javítása. Makón az elmúlt évtizedben csak nagyon szerény méretű állami lakásépítés folyt, az újonnan épült lakások döntő többsége a privát szféra bekapcsolásával jött létre. Nyilvánvaló, hogy a lakásépítésnek ez a módja a munkás- és alkalmazotti réteg alacsony keresetű részét sújtja, hiszen ez a réteg a szükséges tőke hiányában szövetkezeti vagy OTP lakást csak nagyon csekély eséllyel pályázhat. Az elmondottak alátámasztására az alábbiakban közöljük Makóra és az összehasonlított városokra vonatkozó lakásépítési adatokat. 16. sz. táblázat Az épített lakások száma és az építtetők szerinti megoszlása (%) 1970. Város Épített lakások száma Államiszövetkezeti (%) Magán (%) 1000 lakosra jutó lakások száma Makó 121 14,0 86,0 39 Kiskunfélegyh. 258 64,7 35,3 73 Orosháza 265 64,5 35,5 80 Szentes 232 24,6 75,4 76 Forrás: A vonatkozó megyék Statisztikai évkönyvei Az adatokból egyértelműen látszik, hogy Makón épült a legkevesebb lakás, s ezek közül is legkisebb arányban éppen az állami és szövetkezeti lakások mutathatók ki. Ha demográfiai szempontból vizsgáljuk a lakáshiány következményeit és azt a tényt, hogy a fiatal aktív keresők nagyobb része az iparban dolgozik, akkor egyáltalán nem tűnik erőltetettnek a megállapítás: a város rossz demográfiai helyzetéért a lakáshelyzetet is felelőssé kell tenni. A lakáskérdés megoldatlansága és ennek demográfiai következményei több Makón készített interjúban előkerült, de a leghangsúlyozottabban fiatal munkások és közalkalmazottak egy csoportjával folytatott beszélgetés során merült fel a probléma. Kiderült, hogy a lakáshoz való hozzájutás e réteg körében szinte valamennyi esetben csak „családi összefogással", tehát a szülők jelentős áldozatvállalásával vagy örökség révén valósulhat meg. ,,Ha jól megnézzük, ki hogyan szerezte a belépési összeget, akkor elmondhatom, hogy (a mi KISZ-házunkban) három fő örökölt, egy főnek a családja adta össze a pénzt és volt egy olyan, akinek a szülei mondták: ,,Te fiam itt fogsz lakni". Nagyon dühített, hogy mi szaladgáltunk, az illető meg azt sem tudta, hogy hol épül a háza. A hatodik egy maszek kőműves volt, aki jól össze tudta szedni magát." (Részlet az interjúból.) Nyilvánvaló, hogy a lakáskérdés megoldatlanságával és a rossz szociális viszonyokkal is összefügg a művi vetélések számának alakulása. A Városi Tanács Kórházában végzett művi vetélések száma 1959—1965 között emelkedő tendenciát 18
