Tóth Ferenc: Gilitze István és az 1821-es árvíz. A Makói Múzeum Füzetei 9. (Makó, 1972)

Tsanád Vármegyének Fő Nótáriusa Éltesse az Isten! sok szegény kivánnya Könyörülő szived hogy ha nem lett volna, A' sok szűkölködő éhen meg halt volna Nemes Vármegyének Vitze Ispány urát Návoi Jánostis áldgyuk ő Nagyságát, A'ki mihent látta Városunk romlását, A' szükölködőkhöz mutatta irgalmát. Makó vidékjei Faluk és Városok, A' kik inséginkben kenyeret adtatok, Az egek Urától óltalmaztassatok, Hogy illy gyászos felhő ne borúllyon rátok. Nem méltó tsudára a" Makó romlása, El áradt a' vétek mint Marus árja. A' józan okosság hogy ha meg gondolja, Végső vészéit várhat mint régen Sodorna. Nem kér most tanátsot Fiú az Attyátúl, Az el maradt árva vén Attyafiátul, E' mái világban kevélyen el indúl. Sokat tapasztalunk maga kárán tanúi. Most még a Paraszt is Palotára vágyik, Halandó voltáról meg sem emlékezik Matuzálem, Noé noha soká éltek Pompás Palotákat még sem építettek. A' kevélység és bün volt ennek szerzője, Isten ostorának reánk eresztője, Sirassuk bűneink, borúljunk a' földre, Térjünk az Istenhez, még vagyon ideje Sir az igaz lélek, a' mikor emiitik, Az Isten Szenteit hogy betstelenitik, Gonosz nyelveikkel a' Krisztust feszitik, Sok kin szenvedésit semminek ítélik, Meg adta az Isten, a' mivel tartozott, Mert fertelmes vétkünk az egekig hatott Köz beszédben sehol mert jó nem hallatott, Ki mindent teremtett, az káromoltatott. Lelki fő Pásztorok, Tisztek, Elöljárók! Kiknek a' föld népin vagyon hatalmatok, E' szörnyű vétkeket kérlek gátoljátok. Hogy utolsó veszély ne jöjjön reátok. A' világ fiai ezt is ki nevetik. Intő verseimet tréfának ítélik. Magukrúl tanúinak, mikor nem is vélik, A' gonosz bűnökben ha végeket érik.