Péter László: Juhász Gyula elfelejtett makói verseiből. A Makói Múzeum Füzetei 3. (Makó, 1953)

Ütközet Mint* csöndes, szürke ágyúk a lomha béke erén Némán, mélán megülnek a félszerek homályán. Zápor paskolja hátuk, állnak álmodra, árván. így élnek lelkek, tűrve'a bánat renyhe csendjét, Gubbasztva és alélva a lomha úti porban, Közönytől és a gondtól kopottan és ti pori an • il/ígf egyszer jő a nagy nap, « véss, a /Vo/e. <7 régid, És elfojtott keservük tűzmagja lánggal égre Süvölt sorsként, halálként és száll pokolba, égbe. Makói Üjság 1915. május 11. XII. évf. 112. sz. * A szövegben, nyilván sajtóhibaként: mit Magyar falu csöndje Öreg apók hosszú pipával A lányok violája fonnyad Bólintanak a ház előtt, A kék Máriakép előtt, Az orgonák lila virága Öreg any ók új hírt dohognak Esőzi be a temetőt. S járják az ájult temetőt. A sírok kertje mellett szántás, A söntés csöndjén, barna árnyban Fekete föld, felhőt akar, Iszik két, három nyomorult, A tavaszégen varjú szánt át, S a bakter a vak éjszakában Vén szürke varjú, gyászmagyar. Kutyákkal kezd nagy háborút Makói Üjság 1915. május 11. XII. évf. 112. sz. Térzene Felgyöngyözik a kisváros ködéből Honvágyóan az alkonyi zene, Majd szikrázón a szürke ég felé tör, Mintha a tűnt nap lelke zengene. A fáradt földön elhal a dübörgés, Minden zenébe halkul s mese lesz, És minden fölszáll, minden ablak fölnéz. Az ég, mint egy nagy és zengő eresz. Ö lelkem, ki egész nap messze vágytál. Egekbe, melyekből száműzve élsz, Miért roskadsz ryeg, szárnyad porba rágván, Minden zenél most ég és föld határán, Minden zenél már és te nem zenélszf Makói Üjság 1915. június 7. XII. évf. 137. sz.