Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2005 (Szeged, 2006)
RÉGÉSZETTUDOMÁNY - Törőcsik István: Egy régi adósság – Szeged-Vár 1998
ízlését tükrözi (KOZÁK 1963, 181). Töredékeink esetében nehéz a párhuzamok keresése, hiszen az ábrázolásnak csak részletei maradtak meg. Az azonban elhihető, hogy a mindenkori osztrák katonai parancsnokság inkább szász mesterekkel rakat kályhát, mint a palánki vagy „fazékszöri" magyar fazekasokkal. Egy-két ilyen reprezentatívabb fűtőberendezés lehetett csak a várban, mindenekelőtt a várparancsnok rezidenciáján. Lehetséges, hogy a kuruc kor viszontagságos éveiben semmisült(ek) meg, de legkésőbb az 1760-as évek közepéig biztosan lebontják ez(eke)t, hiszen a töredékek csak így kerülhettek a vártetőre. Nagyrészt felvidéki eredetűek lehetnek a belül mázas, kívül vörös, vagy vörösbarna engobbal festett vászonfazekak, amelyek a Dunántúlon többnyire hiányoznak, vagy csak kis számban találhatók (LAJKÓ 2002, 312). Szegedi fazekasok gyártották viszont az írókázott tálakat, melynek pontos párhuzamai a török lakossággal nem rendelkező Hódmezővásárhely 17. századi leletanyagában is szép számmal megtalálhatók (F. LAJKÓ 2003, 420—422). Mivel a török fazekasság technológiája, forma- és mintakincse nagyrészt továbbél a 18. században, ezért az engob alapú mázas tálak, tányérok, kancsók és korsók többi része egyébként bizonytalanul választható el a hódoltságkori anyagtól. Az anabaptista vallásuk miatt Magyarországra menekülő habán kézműves kolóniák termékeiként jelennek meg az ónmázas fajanszedények a 16. század utolsó évtizedeiben és e műhelyek termelésének virágkora hozzávetőlegesen két évszázadon keresztül tartott (KATONA é.n. 32). A szegedi töredékeket azonban inkább a 18. század első felére datálhatjuk. Mivel habán közösség szegedi megtelepedésére sem a történeti, sem a néprajzi szakirodalomban nem találtam adatot, így ezek a leletek valószínűleg a habánoktól eltanult technológiával dolgozó szegedi fazekasok árui. Annál is inkább, mivel a „szegedi" bokályok számos erdélyi község egyházi tárgyai között megtalálhatók a 18. században, ezek az inventáriumok alapján ónfedeles és óntalpas, gyakran gesztenyeszínű, vagy fekete külsejű, nemritkán virágos, aranyozott díszítésű készítmények (HEREPEI 1963, 126-127). Az elaprózódás miatt arra következtethetünk, hogy az edények darabjai zömmel intenzívebben használt járószintekre lettek kidobva. A tanulságok Hogyan értékelhetjük az 1998-as leletmentés eredményét? Milyen szerepe lehet a közel másfélszáz doboznyi leletanyagnak a szegedi vár történetének kiegészítésében, vagy akár csak az itt folyó élet illusztrációjában? Sejtet-c valamit az építéstörténetre, s nem utolsósorban az Árpád-kor századait megelőző korszakokra vonatkozóan?