Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2005 (Szeged, 2006)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - Ferkov Jakab: Adatok a Mohács környéki halászathoz

tartozott, ha tovább folytatták ezt a tevékenységet, orvhalásszá váltak. Ezt a „szabad halászatot" főleg a Mohácsi sziget lakossága űzte és megvoltak a maga sajátosságai. A következőkben nézzük meg ezeket is. A paraszthalászatot ritkábban a folyón, többnyire inkább az ártérben űzték. A mohácsi szigetben egykor rengeteg ún. vadvíz volt, és mint ahogy már utaltam is rá, tulajdonjogával, illetve halászati jogával kapcsolatban a XIX. század végén perre mentek a pécsi püspökkel. A lecsapolások után is maradtak még vizek a laposokban, kubikgödrökben - főleg az áradások után - és a kanálisokban, de a legjelentősebb a Kanda-fok és a Riha tó volt. Persze a Duna mohácsi oldalán is megmaradt az árterület, és ott is folyt még sokáig a „szabad halászat". A kiöntésekben a legkönnyebb akkor volt halászni, ha már jócskán viszszahúzódott a víz és már „látszott a hal háta". Ilyenkor kézzel fogták meg a halat, vagy csak egyszerűen vasvillával kidobálták a szárazra. A Cigány zátony mellőli kubikgödrökből nemritkán 1-1,5 kg-os pontyokat és csukákat is kifogtak ilyen módon. A szigeti oldalon valaha a mostani nagy töltés mellett volt egy kisebb töltés is, de ezt mára a Duna már elmosta. A nagy áradások után az egész szigetben és a tanyák körül, de főleg e két töltés között állandó volt a tapogató halászat. Háromféle tapogatót használtak. A legegyszerűbb volt a feneketlen vesszőkosár. Ez egy rossz kosár volt, amelynek kiverték a fenekét, vagy a használattól lett lyukas, de erre a célra még megfelelt. A másik forma szintén feneketlen kosár-szerű, de valamivel nagyobb méretű (magassága 60-80 cm) és fületlen volt. A harmadik típus a hálós. Úgy készítették, hogy két vesszőt egymásra keresztbe téve félkörívben meghajtották és végeit a földbe szúrták. Az így meghajlított vázat alul madzaggal összekötötték, majd hálót húztak rá, de az ív felső végén hagytak egy nyílást, hogy azon keresztül a megfogott halat kivehessek. A kb. 100-120 cm átmérőjű alsó vége teljesen nyitott volt. Ezekkel az eszközökkel gyakran többen is összeálltak halászni. Ez úgy történt, hogy a „halászok" a kb. 60 cm-es vízben, vonalban egymás mellé álltak, majd vonalban haladva előre, jobbra-balra helyezve a tapogatót, letapogatták az egész vizet. A tapogatóban lévő halat a felső nyíláson kiszedték és a vállukon lévő szőttes tarisznyába helyezték. Általában sárkárászokat (ponty és kárász keveréke, csak ikrás volt, hívták babuskának is) és pontyot fogtak. A ponty ekkor még nyurgaponty, azaz vadponty volt, a tükörponty nem volt általános. Gyakran 2-3 kg-os halat is fogtak ily módon. Ez a halászati módszer még az 1950-es években is gyakori volt, főleg Karapancsánál. A tapogatás halászat mellett ismerték a szigonyos halászatot is. A szigonyt általában négyágú villából készítették, a nyele fából volt. A nyél hosz-