A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

II. fejezet - Kedvezőtlen klimatikus viszonyok hatásai a homokterületekre - Aszály és hőség a XVIII. század végén

„Azt csak futólag említem meg, hogy a mi Tsorda és Barom homokos Járásaink a szaporodó sivány homokos áradásaitól Arábiának forró homokos pusztáira hasonlítanak. " „A mi Öttömösi, Engi, Csorvai stb. homokjainkon, amelyek valóban, ha fürkésző szemmel megtekintetnek, nem mutatnak egyebet, hanem azt, hogy minden esztendőben számos holdnyi jó földeket, az Tsorda, és Barom Járásokból elfoglalnak, beborítanak és haszontalanná tesznek. " Arról, hogy miként hatott ez a periódus Kiskunság élővilágára Bedekovich Lőrinc (1799) -idézi Tóth 1976- a következőket írta: 1797-ben Kiskunhalas környékén „...minden rétek úgymint idehaza a város alatt lévő nagy nádas rét, Balotán Eresztőn, Pirtón, Kistekeken, Rekettyén és Bodogláron egészen kiszáradtak, Fejértóban is igen csekély víz maradott, a kutak kiapadtak a víznek leszállása miatt... a tavakból a halak és a hal-csíkok végképp kivesztek, a vízi szárnyas állatok is kevesen mutatták magokat. " 1794. május 31-én érkezett Szegedre a természetbúvár szász gróf Joachim Carl von Hofmannsegg. A júniusi nagy szárazság miatt (amilyenre Hofmannsegg naplója szerint „még a legidősebb emberek sem emlékeznek") csak Szegedtől 3^4 mérföldnyire (1 magyar mérföld 8,35 km, 1 földrajzi mérföld 7,42 km) talált egy megfelelő mocsarat (vagy holtágat?), ahol nagykócsagot és pelikánt kívánt gyűjteni (Berkeszi 1887). Figyelembe véve az élőhelyet és a távolságot, a legvalószínűbb verzió az, hogy a kérdéses terület az Anyás mellett kanyargó Kis Tisza, vagy a Dóci-tó környéke lehetett. A szárazsághoz törvényszerűen nagy hőség társult. A szászországi klímához szokott Hofmannsegg szenvedett is tőle rendesen. 1793-ban ^agyHarsányban" a következőket vetette papírra (idézi Berkeszi 1887): „A mi az itteni égalji viszonyokat illeti, én nem találom olyannak, a minőnek festeni szokták. A hőség már reggeli 6 órától esti 7-ig rendkívül nagy, olyan mint nálunk a legmelegebb napokon délben, az esték sem hűvösek,..." A Gazdasági Lapok 1863. évi 24., 28. és 29. számai szerint (idézi Kiss 1944) az 1790-től 1794-ig tartó aszály alatt, az Alföld legszárazabb részein (Debrecentől Szegedig), az őszi vetésekből igen kevés termés lett, a tavasziak pedig teljesen kárba vesztek. Békés vármegyében a téli takarmány szűke miatt a gazdák a szalmatetőket is feletették, de a barmok ennek ellenére tömegesen hullottak el