A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)
II. fejezet - A mocsaras Tisza-völgy
társulásalkotója az égeres láperdőknek (Dryopteridi-Alnetum), valamint a már említett tölgy-köris-éger ligeterdőknek (Fraxino pannonicae-Alnetum). A Maros-völgy alsó (hazai) szakaszának fás vegetációjáról először 1247ben történik említés. A mai Kiszombor melletti Ladány makkoserdejével együtt (Ladán cum tota sylva glandium...) ekkor kerül a Telegdiek őseinek birtokába. 1337-ben két olyan birtokmegosztás is történt, mellyel kapcsolatban erdőkről írnak, Makófalvánál az Eresztuen erdőt, Szentlőrincen (Makó része) az Ereztwen erdőt említik. Győrffy (1987) mindkettőt tölgyes galériaerdőnek tartja, ám az Eresztvény név ebben a természeti környezetben inkább füzest (Salicetum albaefragilis konsoc. Salix alba) jelenthetett. Az övzátonyokat többnyire puhafaligetek (fűzliget -Salicion albae— esetleg fűz-nyár ligeterdő -Salicetum albae-fragilis-) és bokorfüzesek (Salicetum triandrae) borították. A lefüződött holtágak közelében helyenként rekettyefüzesek (Calamagrosti-Salicetum cinereae) foltjai tarkították a tájat (Gaskó 1999). A terület zömét nádasok, gyékényesek, sásrétek és vízparti gyepek uralták. (Lásd az I. Katonai Felmérés térképszelvényeit és a kapcsolódó Országleírás részeit.) A hivatkozott forrásmunkák nyomán kibontakozó tájkép egészen a szabályozásokig alig változott (Gaskó 1999). A XIX. században a folyamszabályozások és a csatornázások merőben új ökológiai és gazdasági viszonyokat teremtettek az egész Tisza-völgyben. Kétharmad dunántúlnyi (mintegy 25.000 km 2 ) területet mentesítettek az elöntésektől (Lászlóffy 1982). A korábbi mocsaras élőhelyek drámai gyorsasággal enyésztek el. Helyükön egybefüggő mezőgazdasági (zömmel gabona, napraforgó és repce) kultúrákat alakítottak ki. Az egykori fás vegetáció emlékét környékünk több topográfiai elnevezése is őrzi. Nagyfa (Algyő, a Tisza bal partja) feltehetően a Tisza torkolatában és a Maros mentén található hatalmas méretű szürkenyarakról (Populus canescens) kapta a nevét. Ezek egyik utolsó példánya volt a 2000-ben elpusztult vetyeháti öreg nyárfa. A faóriást kétszer tették védetté, először 1930-ban Kiss Ferenc, majd 1957-ben dr. Beretzk Péter javaslatára (Gaskó 1999). A régi halásztanyák nevei közül Vesszős és Nagyfűzfás (mindkettő Szeged-Tápétól északra, a Tisza jobb partján) természetes úton létesült füzesekre utal. A Bencfahát (Szeged-Tápé) név a vénic szil (Ulmus laevis) előfordulását valószínűsíti. (Ebben a természeti környezetben a Szillér és a Szillapos nevek kizárják azt a magyarázatot, miszerint Bencfahátat a szegedi Bencz családról nevezték el.) Megjegyzés: Bár ezek a tanulmányok számos, esetenként továbbgondolásra érdemes részleteket tartalmaznak, semmiképp sem célunk az árterek mezőgazdasági hasznosításáról készült több kötetnyi irodalom áttekintése.
