A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)
V. fejezet - A tudományos igényű alapkutatások második szakasza (1948-2007) (részeredmények és szisztematikus helyi felmérések)
jába és a környező (Tanulmányi?) erdőbe. A naplót kisebb-nagyobb kihagyásokkal egészen 1938-ig vezették. Feljegyezték a madárfajokat, az odúk és a fiókák számát (Andrési 2002/a). Egy 1912-ben készült szakiskolai ismertetőben a következők olvashatók (idézi Andrési 2002/a): „Az erdőőri szakiskola ornitológiai megfigyelő állomás is és egyszersmind madárvédelmi telep. " A tudományos igényüalapkutatások második szakasza (1948-2007) (részeredmények és szisztematikus helyi felmérések) A felmérő munka minőségileg új szakaszát jelentik azok a taxonkutatások, amelyek az adott terület egy bizonyos állatcsoportjára koncentrálnak. A specializáció tárgya az idő múlásával változhat, jellege (a választott taxonómiai egység teljességre törekvő felmérése) azonban nem. A fémfürkészek (Chalcidoidea) nemzetközi hírű tudósa, Erdős József doktori disszertációját 1935ben a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen Coleopterákból írta (Erdős 1935). A különkiadványként megjelent mű címe: „Maros torkolatának árvízi és ártéri bogárvilága biológiai szempontból". A szerző az 1931-től 1934-ig terjedő időszakot dolgozta fel. Felmérésének dokumentatív anyaga a Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszékén található. Sajnos a gyűjtemény ma már nagyon hiányos. A sokoldalú tudós, mielőtt végleg elkötelezte volna magát a fémfürkészek (Chalcidoidea) mellett, Kalocsa környékének lepkefaunáját kutatta. 1948-tól 1949-ig lelkészként, 1949-től 1967-ig plébánosként teljesített szolgálatot Tompán. Inkább kedvtelésből, mint szisztematikusan, továbbra is gyűjtött bogarakat és lepkéket. Egy addig rendszertanilag kétségesnek tartott ormányosbogár faj (Curculio propinqinuus) létezését, épp az itteni egyedekre alapozva erősítette meg (Erdős 1961). Mindkét ivar morfológia bélyegeit tisztázta, ezért írása hézagpótló közlésnek számít. A Magyar Természettudományi Múzeumba került bogárgyűjteménye alapján már a 1970-es években sejtették, hogy bizonyos korábban „szubmontánnak-montánnak" tartott fenyő (Pinus sp.) tápnövényü cincérek (Cerambycidae) és szúbogarak (Scolytidae) a fenyőtelepítéseket követve mélyen lehúzódtak az Alföldre. Ennek erdészeti jelentősége a későbbiekben éreztette is hatását. Kaszab (1971) az Acanthocinus griseus nevü daliáscincért a Kiskunságból (Erdős bizonyító példányai nyomán) egyedül Kelebiáról közli. Azok közé tartozott, akik bőségesen publikáltak. Bibliográfiáját, köztük a fémfürkészekkel (Chalcidoidea) kapcsolatos több mint félszáz írását, Szelényi Gusztáv (1972) jelentette meg. Erdős Józsefnek a Fauna Hungáriáé sorozatban megjelent köteteiben (Erdős 1955/a, 1960, 1964/a, 1964/b 1971) a lelőhelyek között gyakran szerepel Tompa és Kelebia. A Kelebiai-halastavat a szerző esetenként külön is említi. Ásotthalomra kétféleképp utal, akad ahol községként 324 .