A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

IV. fejezet - Régi idők gyümölcsösei, az első „divatfa”

legelőként hasznosítható részeken az építmények környezete egyöntetűen fátlan. Máshol kevésbé egységes a kép. Esetenként közvetlenül a házak mellett, vagy azoktól nem túl távol, apró fácskákat fedezhetünk fel. A jelkód szerint (BorbélyNagy 1932) ezek semmiképp sem kertek. A Gotlib tanya környékén, a facsoport elnyúlt formája buckaközi füzest sejtet. Recens analógiából kiindulva, a hajdani társulás feltehetően fűzláp (Calamagrosti-Salicetum cinereae) lehetett, bár a fűzliget (Salicion albae) sem zárható ki teljesen. A természetesnek tűnő fás növényzet kiterjedése mindenütt rendkívül csekély. Az effajta „erdőcskék" legfeljebb egy-egy tanya téli fűtéséhez járulhattak valamelyest hozzá. Fenntartásukat és hasznosításukat a lakossági fagazdálkodás előfutárának tekinthetjük. A kötöttebb homoktalajú, népesebb vidéken néhány szállás mellett (többek között a Klaler- és a Font-féle tanyáknál) megjelenik a gyümölcsöskert. (A kódnak megfelelően, a zöld alapszínű táblákban kisebb termetű fák sorjáznak.) Bár a haszonfák ültetését bizonyítottnak vehetjük, szó sincs arról, hogy a mai Ásotthalom és Mórahalom térségében ez a művelési ág az 1700-as évek végén általánosan elterjedt volna. Régi idők gyümölcsösei, az első„divatfa" Mária Terézia királynő 1769. évi erdőrendtartásában szorgalmazta, hogy szárazabb termőhelyekre telepítsenek eperfákat (Morus sp.) is. Széleskörű elterjesztésüktől várták a selyemlepke (Bombyx mori) hazai tenyésztésének a fellendülését. Ez városunkban ugyan nem következett be, de az eperfák (a fehér eper Morus alba- és a fekete eper -Morus nigra-) rövidesen kedveltté váltak. Erről Palugyay Imre (1853) az alábbiakat vetette papírra: „A szedres erdők még fiatalak, részint a városé, részint magánosoké; lehet összesen 80 hold; a külvárosokban egész, utzák, udvarok végig s tele ültetvék szederfákkal, de nem selyemtermesztés, hanem inkább gyermekek s apró jószág kedvéért. " Mindkét fafaj szaporítása egyszerű, nem igényel különösebb szakértelmet. Fodor Ferenc (1998) egy érdekes ültetési módszerről számol be Csólyospálos környékéről: „Az összegyűjtött epret elásták 15-20 cm mélyre, olyan helyen ahol a jószág nem jár. Legtöbb helyen azonban az epres kutyaürüléket gyűjtötték össze, ezt tartották a legbiztosabbnak. Az így keletkezett „iskolát" két-három évig gondozták, majd a megerősödött csemetéket a helyükre ültették. " Mellesleg, ahol néhány eperfa „termőre fordul", ott a terjesztést a különféle állatok minden külső segítség nélkül is megoldják.