A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

III. fejezet - Belvizek, vízelvezetés

rövidesen megismétlődött. A zsilipek nélküli, túlméretezett csatornák gyakorlatilag kiszárították a talajt. Mindenki jobban járt volna, ha megmarad az eredeti művelési ág. A voluntarista beavatkozás következtében a természetes vegetáció a legtöbb helyen úgy semmisült meg, hogy abból gyakorlatilag senki sem profitált. Ez a hozzáállás korántsem tekinthető új jelenségnek. Régebben is akadtak bonyodalmak a mezőgazdasági hasznosítás körül, bár az akkori tulajdonviszonyok ismeretében, a károkozás mértéke sokkal csekélyebb lehetett. Kiss Ferenc (1944) így összegezte a több mint hat évtizeddel korábbi állapotokat: „...a földeknek meggondolaüan kapzsiságtól irányított művelésével a természetes vízlevezető lapályos kaszálók és legelők feltörésével, helyenkinti feltöltésével és az. ezen a területeken történt építkezésekkel a károsítást igen nagy mértékben megsokszorozták. " A szemlélet továbbélése azért sajnálatos, mert a semlyékes kismedencék többsége minden beavatkozás nélkül is kiválóan alkalmas a belvíz tárolására. A zsilipezéssel, vagy egyéb úton (pl. a csatornázás elhagyásával) visszatartott víztömeg az aszályos periódusokban kifejezetten előnyösen befolyásolja a fűhozamot, és átlagos csapadéka években sem csökkenti azt számottevően (Kiss 1944). Bár Kiss Ferenc sorainak papírra vetése óta sok (elpocsékolt) víz lefolyt a csatornákon, a természetközpontúnak aligha nevezhető szemlélet nem sokat változott. Sipos Ferenc (2003) szavaival élve: „Sajnos, számos technokrata szemszögéből tekintve a mai napig jobban megéri a vízügynek tavasszal teljesen elvinni a vizet egy területről, majd nyáron mesterségesen visszavezetni oda, mint ésszerű vízgazdálkodást folytatni, helyben történő ésszerű vízmegőrzésen gondolkodni, s értelmes szakmai fellépéssel buzdítani a nem hozzáértőket is a vízkészletek fenntartható használatára. " Ha a jövőben a vízkészlet megőrzése nagyobb szerepet kapna (amit szívből remélünk), az előnyösen befolyásolhatná az ültetett erdők lehetséges fafaj összetételét. Gondoljunk csak arra, hogy a XIX. század végén, az ásotthalmi humuszosabb homoktalajon, a szegedi erdészek gazdaságosan tudtak tölgyerdőt telepíteni (Rosinszky 1881). Amennyiben a Kőrös-éri Tájvédelmi Körzetben hatékony természetvédelmi munkát kívánunk folytatni, akkor először optimalizálni kell(ene) a védett területek vízellátását. Ez azt jelenti, hogy a természetes és természetközeli növénytársulások vízigényét prioritásnak tekintjük, és azt minden lehetséges eszközzel biztosítjuk. A védettségnek ugyanis csak akkor van értelme, ha meg tudjuk őrizni a tájképi értékeket és a biodiverzitást.