A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 4. (Szeged, 2008)

III. fejezet. Erdősítés a tisztább levegőjű Szegedért - Természetvédelmi példák - A szegedi erdők tulajdonviszonyai

Gyakorlatilag a tulajdonosok makacs ellenállásán bukott meg a Kaán Károly és munkatársai által kimunkált Alföldfásítási Törvény (1923. évi XIX. te). Az elszalasztott lehetőség grandiózus voltát azzal tudjuk leginkább érzékeltetni, ha megemlítjük, hogy a jogszabályhoz kapcsolódva, 110.000 ha-ra kiterjedő erdősítési terv készült. Amennyiben sikerült volna az eredeti elképzeléseket valóra váltani, úgy az Alföld erdősültsége 7%-al haladja meg a korábbi szintet (Kolosváry 1975). Természetvédelmi példák Hasonló példák a természetvédelem tárgykörében is találhatók. Az érintettek ellenérdekeltsége miatt késett 3 évet az 1935. évi IV. tc. végrehajtási utasítása. E nélkülözhetetlen jogszabály 1938. május 1-én lépett életbe. A tényleges munka azonban csak 1939-ben kezdődött meg. A nyögve nyelős, magyarázkodásoktól terhes vacakolás, egészen az 1970-es évek elejéig folytatódott. Ekkor szakembereink, Rakonczay Zoltán irányításával, néhány év alatt több évtizedes lemaradást pótoltak be. Az 1980-as évek második felére már nyugat-európai színvonalú természetvédelemmel büszkélkedhettük. A fenti megállapítás a törvényekre, a védelem alá vont természeti értékekre, a természetvédelmi szervezetre és a tudományos háttérintézményekre egyaránt vonatkoztatható. A szegedi erdők tulajdonviszonyai E témakör jobb megértéséhez hasznos információkkal szolgál, ha röviden áttekintjük a szegedi erdősítések érdekeltségi hátterét. Az 1840-es évek közepéig ezek a területek kivétel nélkül a város tulajdonát képezték. A XIX. század második felében helyi birtokosok (így pl. a szabadkai eredetű Magyar-család, valamint az alsótanyai Krisztin Pál -Kiss 1939-) is telepíttettek erdőket, de a magántulajdon részaránya mindvégig alacsony maradt. Mivel a központtól távolabb eső homokvidéken a város elegendő földet birtokolt, a fásításokat nem limitálta a tulajdonviszonyok kuszasága. A belterület közvetlen környezetében, ahol néhány nagyobb legelő kivételével a magántulajdon dominált, (bár szükség mutatkozott rá) alig tudtak egy-két kisebb erdőfoltot telepíteni. Ez a „hőskornak" tekinthető időszak 1886. január 1-én, a városi erdők állami kezelésbe kerülésével zárult le. A korábbi voluntarista döntések kiiktatása lehetővé tette a termőhelyhez igazodó faállományok kialakítását.