A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 3. (Szeged, 2003)

III. fejezet; Múzeum és természetvédelem - Beretzk Péter utáni idők - Csongor Győző a páfrányok és az orchideák szerelmese

Csongor Győző a páfrányok és az orchideák szerelmese Csongor Gyözö 1957-ben „Természetvédelmi feladataink Szeged környékén" címmel sorozatot indított, melynek első írása a Zsombói láperdő flóráját dolgozta fel (Csongor 1957). A terület vegetációjára 10 évvel korábban Zólyomi Bálint (1947) hívta fel a botanikusok figyelmét, de a részletes felméréssel adós maradt. A hiányt egykori munkatársunk pótolta. Az általa közölt vegetációtérkép és faj lista (Csongor 1957) a mainál lényegesen érintetlenebb, „ősibb" állapotokat tükröz. A divatos (és sajnálatos módon szalonképessé vált) kifejezéssel élve „természetátalakításnak" nevezett élőhely pusztítás azonban itt sem váratott sokat magára. Csongor Győzőnek nem kevés álmatlan éjszakát okozott a fák a cserjék és a virágok megmentéséért vívott küzdelem. Ahogy Beretzk Péter neve örökre összeforrt a Fehér-tóéval, ugyanúgy kapcsolható az ő személye a Zsombói láperdőhöz. Erőfeszítései végül részleges sikerhez vezettek. A lápvidék centrális részét (pufferzóna kijelölése nélkül) helyi jelentőségű természetvédelmi területté nyilvánították. Elvileg a legértékesebb, őshonosnak tekinthető társulások megmenekültek a mindent parcellázni és felszántani kívánók pusztításaitól. Sajnos sem a lecsapolást, sem a környék beépítését nem sikerült megakadályozni. Mivel a védelem nem országos jelentőségű, az erdészeti üzemtervek készítői szintén szabad kezet kaptak. A természetvédelmet (akkor?) hatodrendű ügyként kezelő Csongrád megyében ennél többet nem lehetett elérni. 1975. február 20-án történt nyugállományba vonulása után, ha lehet még az előzőeknél is aktívabb szakasz kezdődik életében. Visszatér eredeti hivatásához a botanikához. Szabadszállástól Nagylakig jórészt busszal és gyalogosan bejárja az egész Dél-Alföldet. Felfedező útjain elmaradhatatlan hátizsákjával barangolva gyűjtögeti, fényképezi a vidék növényeit. 1980-ban Bács-Kiskun, Csongrád és Békés megyékből 40 olyan helyet sorol fel, ahol rendszeres megfigyeléseket végzett. Számára minden egyes herbáriumi példány kedves, személyes ismerős. Igazi floristára jellemző megszállottsággal dolgozik és több színvonalas cikket publikál. Legjelentősebb talán a „Természetvédelmi feladataink Szeged környékén" sorozat második írása a „Vadontermő orchideák" (Csongor 1979). Ebben több évtizedes megfigyelései alapján 14 faj Csongrád megyei elterjedését ismertette, felhasználva minden elérhető irodalmi és herbáriumi adatot. Különösen sok utalást találunk a „Homokország és Vadvízország" határán fekvő peremterületekről, így Zsombóról, Öreghegyaljáról és Kiskundorozsma-Nagyszékről. Az utóbbi helyen például „belátható távolságban egymástól" 5 orchidea fajt talált, az őszi fűzértekercset (Spiranthes spiralis), a poloskaszagú kosbort (Orchis conophora), a vitézvirágot (Anacamptis pyramidalis), a pókbangót (Ophrys sphecodes) és a mocsári kosbort (Orchis laxiflora ssp. palustis) (Csongor 1980). Nem csoda hát, ha ezek után a terület pontos körülhatárolását kéri és fokozott védelmet javasol DorozsmaNagyszéknek (Csongor 1980). Mind a mai napig egyik sem történt meg, amit alapvetően gazdasági érdekek motiválnak.