A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 3. (Szeged, 2003)
III. fejezet; Múzeum és természetvédelem - Alapelvek - A hőskor és tapasztalatai (1879-1948)
Megjelenését követően rövid időn belül széltében elterjedt a tarvágásos, mesterséges felújítású gazdálkodás. Ezt a technológiát az 1898. évi XIX. tc. a volt úrbéresek erdőbirtokaira, a közbirtokossági, valamint a községi erdőkre is kiterjesztette. E két rendelet mellékhatásaként Kaán Károly (1920, 1923) szerint a tarvágásos rendszer Európa egyik nemzetének erdőgazdálkodásában sem jutott olyan általános érvényre, mint Magyarországon. Az említett törvények természetvédelmi vonatkozásait akkor érthetjük meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy az üzemtervek (immár több, mint 100 esztendeje) vágásfordulóikkal behatárolják valamennyi idős fában fejlődő rovar létfeltételeit. Tágabb értelemben véve ugyanez mondható valamennyi fakorhadékban élő, vagy áttelelő gerinctelen állatról, valamint a lebontási lánc egyéb résztvevőiről (pl. a mikroorganizmusokról). Ha egy láncolatot sikerül alaposan „legyöngíteni", az visszahat a teljes biotópra. A folytonosan újratelepített állományokban a faanyag lebomlása szemmel láthatóan gátolt. A jelenség és okok tanulmányozása a jövő erdészeti kutatásainak egyik slágertémája lehet. Az idősebb erdők élővilága, még eltérő társulások esetén is, sok szempontból hasonló egymáshoz. A monoton faj összetételű ültetvények kivételével a vágásérettség eléréséig egyenes arányban növekszik a gazdasági és természeti érték. Túltartott állományok esetében ezek egyre inkább fordítottan aránylanak egymáshoz. A gazdasági érték csökken, a természeti nő. A csúcsszáradt, lábon halódó idős fákban sok rovar telepszik meg és könnyebb a természetes fészekodúk elkészítése is. Számos emlős és madárfaj kizárólag ilyen környezetben fordul elő. Az egyedi védettség jelentőségének felismerése a XX. század első éveiben A természetvédelem másik fő vonulata az egyedi védelem. A Herman Ottó által kiharcolt (190l-es 24,655/VII.l. sz. és az 1906-os 55,326/I-A. 1. sz.) földmüvelésügyi miniszteri rendeletek jóval hatékonyabbak és konkrétabbak voltak, mint a területvédelem botladozásai. Mai szóhasználattal élve 132 madár- és 30 emlősfaj nyert területen kívüli védelmet (került a tilalmi listára). Szavaink bizonyságául érdemes idézni Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 190l-es körrendeletéből: 2.§ "Aki az 1. §-ban felsorolt emlős állatokat és madarakat pusztítja, a madarak fészkeit és tojásait, fiait elszedi vagy azokat hatósági engedély nélkül forgalomba hozza, az 100/száz/ koronáig terjedő pénzbüntetéssel büntethető." 9.§ "Jelen rendeletem valamennyi községben a szokásos módon kihirdetendő, annak határozmányaira a mezőőri személyzet külön kioktatandó s a határozmányok megtartásának ellenőrzésére az erdőőri és útfenntartási személyzetnek is kötelességévé teendő." Újabb jelentős mérföldkőnek számított az 1935. évi IV. tc. az erdőkről és vadvizekről. Itt már külön fejezet foglalkozik a természetvédelemmel. A törvény végrehajtási utasítása 1938-ban jelent meg. Élve a határozat adta lehetőségekkel 1939-ben megindultak az országos jelentőségű védetté nyilvánítások. Ezek hatalmas pozitívuma, hogy jónéhány, különben pusztulásra ítélt élőhelyet sikerült az utolsó pillanatokban megmenteni. Közös hibaként az egyoldalú erdész-