A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - A vizsgált terület jellege és kiterjedése

mikroklímájával sem. Kialakulása szerves fejlődés eredménye. Főbb összetevői Andó (1988, 1995) nyomán a jellegzetes növénytakaró, a Maros és a morotvák víztömege, valamint a védgátak „szigetelő", széltörő hatása. Ezek a tényezők öszszességükben már elég jelentősek ahhoz, hogy a hullámtéri erdőkben és a Maros vízfelületén (a környező mentett oldaltól eltérően) negatív hőmérsékleti gradiens alakuljon ki. A füz-nyár ligeterdőben a nem a talaj felülete, hanem a lombszintek alkotják az aktív térszínt. A zártabb erdőkben, forró nyári napokon 5-10 C°-al mutat kevesebbet a hőmérő, mint a környező szántóföldeken vagy réteken. A relatív légnedvesség 20%-al magasabb. Itt a legszárazabb nyári napokon sem csökken a relatív légnedvesség 60 % alá, ami sem a hullámtéri tisztásokról, sem a mentett részekről nem mondható el. Az erdő pufferoló szerepét bizonyítja, hogy a gátak mentett oldalán található fátlan vidékhez viszonyítva az éjszakai lehűlés is lényegesen csekélyebb A folyó víztükre felett felerősödnek az egyes szélirányok légmozgásai, így a Maros-völgy szélgyűjtőként funkcionál (Andó 1988, 1995). A rendszer becsatlakozik a Tisza-völgybe /Andó 1988/. A fentiekből következik, hogy a visszaduzzasztási terület kiterjedt erdőségei napjainkban Szeged város legfőbb oxigénbankjai. A vizsgált terület jellege és kiterjedése A mai hullámtér erdők olyan speciális, emberi beavatkozással létrehozott természetközeli társulások, amelyek sok kapoccsal kötődnek ahhoz a tájhoz, amelytől a gátak elválasztják Ezt a sokirányú kötődést ökológiai modellként is felvázolták (Gallé-Margóczi-Kovács-Győrffy-Körmöczi-Német 1995). Ennek előrebocsátása után érthető, hogy Vetyehát vegetációjának és faunájának történeti szemléletű áttekintéséhez a jelenlegi gátak közé szorított hullámtérnél jóval nagyobb területet kívánunk felmérni. A Tisza és a Maros folyók torkolatvidékén a közös ártérnek számító viszszaduzzasztási zónában speciális, bár meglehetősen mozaikos élőhely-komplexum alakult ki, melynek hozzávetőleges határai északon Batidáig, keleten Földeákig terjedtek. Másképp fogalmazva a területet a genetikai talajtérképen (Murányi et al. 1989) a torkolatvidék réti talaja zárja. A nagyobb tiszai és marosi áradások egyaránt elborították ezt a tájat. A szabályozások előtt az ellapuló árhullámok és a jellegzetes ártéri gazdálkodás miatt csak mindkét folyó egyidejű magas vízállását tekintették komolyabb természeti csapásnak. Ilyen volt például az 1770. évi szegedi árvíz, melyről Reizner (1899/b) a következőket írta: „Ami talán századonként szokott előfordulni, bekövetkezett ekkor. Az erdélyi esőzések a Maros vizét is felduzzasztottak s az áradat oly tömegekben zúdult, hogy a szerencsétlenség kikerülhetetlennek látszott." Az árvíz okozta károkat felmérő küldöttség tagjai „ ...átevezetek a Tisza bal partjára s eljutottak Sírhátig, Vetyehátig, honnan azelőtt 2500 boglya szénát szokott volt a város betakarítani."