A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)
Vetyehát - A terület elnevezése és földrajzi nevei
Tóth-Bába 1981), Domokos (1987, 1992) és Juhász-Kiss-Olajos (1998). Ez utóbbiban egyéb taxonokra is történik utalás. Az egykori Maros-menti árterekről madártani (Andrési 1996) és denevérekre vonatkozó (Dobrosi 1998) szórványutalásokat egyaránt találhatunk. Az országos állománykataszterek a torkolatvidékről és annak tágabb környezetéből további denevér- (Dobrosi 1995) ill. madárfajok (Haraszthy-szerk.- 1984. 1988) előfordulásait jelzik. Sajnos az elterjedési térképekből nem derül ki egyértelműen, hogy melyik a hullámtéri és melyik az ártéri adat. A terület elnevezése és földrajzi nevei A Vetyehát elnevezés meglehetősen régi, az 1700-as években már bizonyosan használták. Oklevélben 1725-ben említik először, az alábbi szóösszetételben: „Vettyi háti terurnunkra , \ 1747-ben a terület neve „Vetye hátt"-ként szerepelt (Inczeffi 1971). A Vetye előtag valószínűleg a XVIII. század elején Szegedre települt francia származású Vétier (Vetye, Vetyi) családnévből alakult ki. A Balla-féle (1778) térképen már Vetyehát pontos helye is behatárolható. Az e névvel illetett gyékényes-sásos városi rét (Peculium Civitatis) a makai úttól (Via ad Oppidium Makó) D-re egy Maros holtág kanyarulatában terült el. Az I. katonai felmérés (1784 Coll. XIX. Sect. 30.) ugyanezt az állapotot rögzíti. „VetyeHát" a makai úttól délre található. A két ábra között mindössze annyi a különbség, hogy a műszaki tisztek a mocsárrétben több fát tűntettek fel. A Tápai-rét legnagyobb kiterjedésű mélyedésében található a Vártó medencéje. A veszélyes mocsárvidéket kikerülve a Vártavat a Tiszával összekötő ér alatt először délre tartott makai út, majd a Maros első nagy kanyarulatánál keletre fordult. Mint ebben a korban Csongrád és Csanád megyében minden folyó-menti mocsárvidéket átszelő út, ez is a magasabb mederparti hordalékon (az övzátonyokon) létesült. Ebből adódik, hogy nyomvonal vezetése a kanyarulatok levágásától eltekintve a Maros folyását követte. Az egykori út az év nagyobbik felében járhatatlannak bizonyult (Eperjessy 1928, 1971). A két város (Makó és Szeged) között közlekedő emberek, a fagyott, tehát szilárd utat biztosító téli időszakot kivéve, rendszerint a járhatóbb és biztonságosabb vízi utat választották. A távolságot magasabb vízállás esetén úgy igyekeztek lerövidíteni hogy a Maros folyó medrének kacskaringóit megkerülve „toronyiránt" hajóztak át egyik településből a másikba. A vizek levonulta után a legtöbb kanyart tartalmazó utolsó Maros szakaszt kiiktatva a makaiak a Bogdány és a Porgány ereken keresztül jutottak el Szegedre. A halászati bérlők rekesztékeit a hajók áthaladásukkal elég gyakran szétrombolták (Reizner -1984- az eredeti mű 1892-ben jelent meg), ami törvényszerűen súrlódásokhoz vezetett.
