A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Speciális hullámtéri élőhelyek

az illatot sohasem érezte, feltételezte (Stiller 1926), hogy a tápnövény az, amely a cincér szagát meghatározza. A Salixban gyűjtött diófacincérek illatát magam is többször éreztem. Kézenfekvőnek látszik, hogy a pézsmaszag nem a lárva, hanem az imágó táplálkozásával függ össze. Füz-nyár ligeterdőben olasz nyáron talált egyedeknél a pézsmaszag nem vagy csak elvétve jelentkezik. Az imágó nőstényei frissen döntött, lábon száradt vagy „lábon halódó" fák élettelen részeire rakják le petéiket. Az egyes peték helyét gondosan megválogatják. Csongrád megyei tapasztalatok alapján úgy tűnik a fák napsütötte oldalát részesítik előnyben. Egy nőstény átlagos peteszáma az irodalmi adatok alapján 110230 (Cerva 1897, Klausnitzer és Sander 1978). Szeged 40 km-es körzetében gyűjtött mintát vizsgálva 14 nőstény átlagos peteszáma 98 volt. Szélső értékek 73 és 118. Mindenestre a diófacincér -18. kép- viszonylagos ritkaságának okát nem a peteszámban és a hozzá szorosan kapcsolódó biotikus potenciálban kell keresni. Sokkal inkább habitatjainak felszámolása magyarázza meggyérülésüket. A modern erdőgazdálkodás a tarvágásos módszerre épül. Az erdőtervek még a természetvédelmi területen is behatárolják a fák életkorát. Bizonyos védelmi kategóriákban a vágási koron túli állományok fenntartása lényegesen hatékonyabb lenne, mint a példányonkénti védelem. Ez nem zárná ki az esetleg szükséges egészségügyi (szálaló!) vágásokat. így több más fajjal együtt a Megopis scabricornisnak is megfelelő számú és fiziológiai állapotú tápnövény jutna. (A fiziológiai állapot itt tágabban értelmezendő, beletartozik mindazon fa, amely potenciálisan alkalmas a peterakásra.) Amennyiben valamely területen kevés a peterakásra alkalmas hely, úgy évről-évre több példány választja ugyanazt a fát. Erről laborkörülmények között sikerült meggyőződni. Ha a kérdéses tápnövényt megvizsgáljuk -különösen keményfákban szembetűnő ez- nagy számban találunk különböző korú lárvákat /Gaskó 1983/. A természetben ezek jelentős hányada már csak a szűkös tápanyagbázis miatt sem tud kifejlődni. Mivel az egyes lárvák egymásnak táplálék konkurensei, tömeges előfordulásukkal alaposan lecsökken életben maradási esélyük. Az adott tápanyagforrást természetesen nem csak a Megopis lárvák és egyéb xylofág rovarok lárvái fogyasztják. Legalább ekkora, sőt puhafák estén jóval nagyobb mértékben károsítja azt az idő függvényében mindinkább intenzívvé váló korhadás.