A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - A terület faunagenezisének néhány problémája, különös tekintettel a bogár (Coleoptera) faunára

hetősen stabil hullámtéri társulást talált. Sajnos felmérései nem terjedtek ki a mentett terület hasonló adottságú élőhelyeire, így az összevetésre nincs lehetőségünk. Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a JATE munkacsoportja (GalléMargóczi-Kovács-Győrffy-Körmöczi-Németh 1995) által kidolgozott „econet" modell legtöbb eleme a Cerambycida fauna esetében is helytálló. Ezzel együtt a korridor (ökológiai folyosó) szóhasználatot nem érdemes elvetni, mert a védgátak és a folyó közötti élőhelyek eleve csak a mentett oldali refugiumokkal együtt működőképesek. Értelmezésünk szerint az egységesnek tekinthető rendszer a visszacsatolási és leágazási pontjaival együtt alkotja az ökológiai folyosót. A Maros-völgy nem egyirányú faunatranszport színhelye. A pézsmapocok (Ondatra z. zibethicus) például a Tisza ártérről kiindulva hódította meg a Maros völgyet egészen a folyó eredetéig. Emlékeztetőül; a Szegedi Városi Múzeum régi leltárkönyvében talált bejegyzés szerint a gyűjteményünkbe került „első Szeged vidéki" pézsmapockot (Castor z. zibethicus) 1941 06. 2.-án ejtették el (Szeged) Tápén. Emil Nádra 1947-ben észlelte a fajt az Aranka völgyében (Nádra 1947). Marosvásárhelyre 1976-ban jutott el (Sárkány-Kiss-Kohl-Szombathy 1995). 4./ túlélési stratégiák Az állatok mobilitásban az egyes taxonok között óriásiak a különbségek. Könnyen belátható, hogy a Molluscák másképp reagálnak az áradásokra, mint az emlősök, vagy a madarak. Ez felveti az általánosítható tényezők mellett a kisebb csoportokra, esetleg populációkra lebontható túlélési stratégiák jelentőségét, melyek általában kevésbé ismertek. Legtöbbet a bogarak viselkedésmódjáról tudunk, ezért példáinkat is innen vesszük. Erdős József (1935) doktori értekezésében olvashatjuk az alábbiakat: „A bogarak a vizet jól kibírják: a roppant nagy tömegben (uszadékban) alig találtam egy-két elpusztult bogarat, de ezeken is mindig mechanikai sérülés nyoma volt s így ezek pusztulását nem a víz idézte elő." „ Ezeket (az árvízbe került bogarakat) a víz az őket fedő törmelékkel együtt emeli fel. Az életösztön azonban megmozdíttatja a bogár tagjait és nem kell sokáig keresgélnie, a mentő tutaj ott van mellette: belekapaszkodik és erősen tartja. Próbát tettem Phaedon laevigatus Duft bogárral: a tutajául szolgáló kis ágacskát tűre szúrtam és így, a bogárral együtt víz alá nyomtam és ott tartottam. 30 másodpercig a bogár nem mozdult meg, azután lassan kezdett a víz alatt az ágon felfelé mászni. Tehát a hullám, vagy a víz alá merülés, nem tudja a bogarat tutajától elszakítani, mert az hosszabb ideig tartó alámerülés alkalmával sem engedi el azt!" Stiller (1934/a) talán legfontosabb megfigyelése, az a néhány sor, melyet a víz elől menekülő bogarak tanulmányozásakor vetett papírra: