A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. (Szeged, 1999)

Kováts Lajos: Az Érmellék madarai, különös tekintettel az Ér mocsarai lecsapolásának ökológiai következményeire

Igen, Mihály bácsi... a muzeológusok ingyen szállodása és révésze... A nevezetes „hajó" tulajdonosa, mely hajón életemben legelőbb jutottam el a vízimadár világ költőtelepeire s közvetlenül szemlélhettem rejtett életük annyi szépségét. A hajó most is a „kikötőben"... félig az iszapos mederbe süllyedve várja, hátha egészen eltűnhet a csak közvetlen hasznot látó, könyörtelen ember szeme elöl... s bizonyára arról ábrándozik, hogy a mélyben megkövülnek korhadó bordái... hogy egyszer kényes kutatók felszínre hozzák, s a múlt irodalmát hosszasan böngészve jönnének rá a „titokra"... hogy itt valamikor egy csodálatos, élettel tele mocsárvilág volt, s ő e régen elpusztult világ utolsó tanúja... Az iszapos medrekben rothadnak a nem régen még halat fogó „vészek" is... A vízzel együtt eltűnt a hal, s most már elveszhet a „vész" is... Végre az egyik régi, a csatornába be nem kötött Ér-kanyarból 5-6 darab „hírmondó" tőkés ruca emelkedett a magasba. Lassan az utolsók a Hartyásban... aztán az Érvölgyén... Felérve újra a csatornát szegélyező földhányásra, az ottományi legelőről néhány vetési varjú repült föl s kísért egy darabig, de még most is hallom gondolataim visszhangját: „káár, káár, káár"... A híd mellett, ahol a vidék népművészeti értékeit / nád-, sás-, gyékény feldolgozás, halászat, stb./ kutató társaim várták érkezésemet, még egyszer visszanéztem a REZERVÁTUMNAK javasolt Hartyásra / - naiv álmodozó... - /, melyet átszel a csatorna...! A csatorna, mely lehet, hogy sok kincset jelent az Érvölgy lakosságának, de nekem most úgy tűnt, mint egy végtelen sírárok, melybe a „bölcs ember", utilitarista könyörtelenséggel MARADÉK NÉLKÜL temeti el a környező természetet, s vele saját múltját. Hát jusson eszetekbe az UNESCO szakbizottságában elhangzott kijelentés: „Ha egy ország, termőterület nyerése céljából, utolsó mocsaras területeit is lecsapolja, úgy fogható fel, mintha lebontanának egy katedrálist, hogy a helyén paradicsomot termesszenek"! Valószínű, hogy írásom sokakban azt a véleményt szüli, hogy rohanó századunkban fölösleges olyan kérdésekkel foglalkozni, melyet az idő és a rendkívül gyors ütemű fejlődés túlhalad. Ki kell jelentenünk azonban, hogy mi is ebben a században élünk, akik tudják, ismerik mindazokat a társadalmi-gazdasági kérdéseket, melyek nem csak a hazai, de világviszonylatban is szinte aggasztó mértékben merülnek fel, a rohamosan szaporodó, az egyre többet és jobbat igénylő emberiség igényeinek kielégítése terén. Éppen ez a tudat kötelez azonban arra, hogy a természet fölötti uralmunkkal ne éljünk vissza. A természet ma már nem ellensége az embernek, s talán a szó igazi értelmében sohasem is volt az, hiszen az ember is a természet szülötte és eltartottja volt és marad! ! Világméretű felismerések bizonyítják, hogy ma már a természet szorul fokozott védelemre, és a javaival való okos, tervszerű, előrelátó gazdálkodás nemzeti és nemzetközi érdek egyaránt. Minél követelőbben merül fel a természet javainak mennyiségi és minőségi felhasználása éppen az a körülmény - annál élesebben veti fel és teszi elkerülhetetlenné az általános természetvédelmet! Nem célunk és nem elvünk tehát szembefordulni a haladó és követelő jelennel. S ha a helyi lakosság és az ország gazdasági érdekei indokolttá, szükségessé