A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 1. (Szeged, 1999)

Kováts Lajos: Az Érmellék madarai, különös tekintettel az Ér mocsarai lecsapolásának ökológiai következményeire

szetesen gyorsította a nagyüzemi gazdálkodás bevezetése, a kiszárított területek azonnali mezőgazdasági igénybevétele. Meg kell jegyeznem, hogy az 1965-70-ig terjedő időszakban a Kőrősvidéki Múzeum szakemberei minden fórumon a szükséges indokolással megpróbálták a Gálospetri, Értarcsa és Ottomány közt a Hártyás /valaha bizonyára Harcsás/ nevű területet, illetve az érkeserűi „Nagyszigetet" védetté nyílvánittatni, sajnos sikertelenül /35, 41, 42, 43/. A hivatalos terveknek megfelelően az Érmellék mindkét oldalán, az Ér és Berettyó kisebb mellékfolyásai, patakjai mentén létesítettek ugyan kisebb-nagyobb víztároló medencéket / lásd az 1. ábra magyarázatát /, melyek egy részéből a víz vagy megszökik, vagy össze sem gyűl. Hogy a későbbiek során mi is lesz e megépített medencék sorsa, arra csak a jövő adhat feleletet. 1970-re tehát végül is az Érmellék mocsarainak is ugyanaz lett a sorsa, mint az Ecsedi-lápnak vagy a Kis- és Nagysárrétnek: a nagymúltú mocsarat a mának élő ember közvetlen hasznára, és az őstermészet pótolhatatlan kárára, maradéktalanul tüntették el. Egy adott természeti környezetben az idők folyamán a műveltség terjedése lényegesen függött a terület közlekedési viszonyaitól, azaz annak megközelítési lehetőségeitől. E megállapítás csak a technikai civilizáció termékeként megjelenő rádió és televízió világában veszített érvényességéből. Az általános művelődés és civilizálódás sokkal gyorsabban és eredményesebben haladt előre a könnyen megközelíthető térségekben, mint a korábban nagykiterjedésű, csak a helyi, „bennszülött" lakosság által ismert és lakott mocsaras vidékeken. Következésképpen a mocsárvidék lakosságának kultúrszintje valamivel mindig alacsonyabb volt, mint a korabeli, könnyen megközelíthető térségekben, vagy éppen a mindenkori művelődési központokban. A mocsárlakók e hátrányos helyzetéből azonban, különösen a nagyközösség és a mindenkori „utókorok" számára előny is származott. A mocsárlakó emberhez ugyanis minél később jutottak el a kultúrhatások. annál tovább őrizte a régi, hagyományos életformát, és egyáltalán a régi műveltségi szintet. Az, hogy a műveltség gyors terjedésének a modern ember életében létmeghatározó szerepe van, nem szorul igazolásra. Azonban ugyanaz a modem ember azt is felismeri, hogy a hagyományok megőrzésének, kutatásának, adott esetben azoknak a modern életünkben való felhasználásának, sajátos népi-nemzeti azonosságtudatunk erősítésében ugyancsak létet és megmaradást szolgáló szerepe van. Ilyen nézőpontból vizsgálva a mocsárlakó népesség kulturális szerepét, elmondhatjuk, hogy a mindenkori hátrányos helyzetben vitathatatlan értékű hagyományokat őriztek meg mindaddig, amíg a nehezen megközelíthető természeti múlt, s benne - hogy sohasem hallott kifejezést használjak - a „mocsár-kultúrszint" élt /46, 47/. Az elmondottak szellemében vizsgálva az Érmellék hagyományőrző szerepét, megállapítható, hogy éppen a mocsárvidék késői /1968/ lecsapolása miatt, ha sorvadó mértékben is, napjainkig, azaz utolsóként őrizték a mocsári kultúrát köztük a sajátos, népi életforma hagyományait. Még a maga számára is szinte hihetetlen, hogy 1966 tavaszán Érkeserűbe még úgy jutottam el, hogy az Ér kanyargós medreinek náddal-füzgallyal feltöltött „hídjain" többször mentem át megmerült gumi-