A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 6. (Szeged, 2008)

Banner János: Szeged tárgyi néprajza Tömörkény munkáiban

Csendes, hallgatag emberek. Rövid pipát szívnak, és bocskorban járnak. Haza nem írnak a családjuknak, csak a pénzt küldik. Vannak olyanok is köztük, akik külföldet is jártak. Ezek rendszerint a családjukat is magukkal viszik. A munkába már az apró gyerekek is tudnak segíteni. Az ilyen dolgozó gyerek neve: csikó.

151 Feladata pedig csaknem olyan nehéz, mint az apjáé. A kubikos talicskájába elöl a keréknél egy vaskarikát vernek. A gyerek nyakába hám van akasztva, ennek neve farmatring. Ennek a végén vaskapocs van. A gyerek, azaz hogy a csikó ezzel a felszereléssel a tolódeszkának arra részére áll, ahol a meredekség kezdődik. Mikor az apja a talicskával ideér, a gyerek beleakasztja a kampót a karikába, s most már ketten viszik a talicskát, az egyik húzza, a másik tolja. Mindezekből világosan látszik, hogy a kubikos ember legfontosabb eszköze a talicska.

l5& Kemény munkát kell vele végeznie. Hát jó erős szerszámnak kell lenni. Nem is ért mindenki a készítéséhez, egyedül csak az igazi talicskakészítö. Mi mindent kell figyelembe venni a talicskavásárlásnál? Adjuk át a szót az írónak, ő majd elmondja nekünk, mik a jó talicska tulajdonságai: „A kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága határoznak. Erős legyen, és mégis könnyű. Az oldalak rézsútfekvése figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesen rakható legyen, és tolás közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé kell húzni, hanem fölfelé kell tolni [...] hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelére a járódeszkán." A csárda De akármilyen foglalkozással keresse az ember a kenyerét, a korcsmába csak ellátogat szívesen. Különösen szombat délután meg vasárnap nagy a forgalom. A pusztán is találhatók kocsmák bőven, nevük csárda. Csárdák ma már nincsenek, helyüket elfoglalták a vendégfogadók. Valamikor régen rendszerint olyan helyre építették őket, hogy két falu közé essenek az út mellé. Eleinte nem voltak valami biztonságos helyek, inkább csak az fordult meg bennük, akit a sors bevert ide valami zápor alakjában. Hogy azután ne ingyen legyen a födele alatt, megivott egy icce bort is. Inkább a szegénylegények tanyája volt a csárda, Rózsa Sándor és társai legendás híre tette őket félelmessé. - Azonban ez az idő már nagyon régen elmúlt. Ahogy az utak közbiztonsága fokozatosan helyreállt, úgy virágoztak fel a csárdák is. „A fogadó külön szobákat tartott, volt úri hely meg közrendi szoba, nagy istálló, jó félszer, s nyáron át előtte az országútra néző részen, árnyékos vadszőlőlombok alatt, zöldre festett ablakok alatt padok, karszékek állottak." - De bizony ez a jó világ is elmúlt. Jött a vasút, az emberek nagyrésze nem jár már kocsin, különösen, ha messze útra indul, s a csárdák napja is leáldozott.

159 A mostani csárdák — talán inkább fogadónak nevezhetnénk őket — már nem ilyen tágasak. Van közöttük nagyobb és kisebb is, mennél jobban közeledünk a puszta széléhez, annál kisebbek.

1 Látogassunk el egy ilyen pusztaszéli csárdába. Kívülről bizony elég ütött-kopott, de hát tél van, ilyenkor nem szoktak meszelni. A szobában nincs kemence, hisz nem