A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 6. (Szeged, 2008)

Markos Gyöngyi: Adatok az apátfalvi gyermek 20. századi életéből

Amíg kisebb volt a gyermek, addig nem vártak a munkájától túlságosan sokat: olyan feladatokat osztottak rájuk, amely megfelelt az életkoruknak. A munkájukat komolyabban 10 éves korban kezdték venni, s fokozatosan nőtt a jelentősége, a gyermek megterhelése. Erősebb munkát akkor kaptak, amikor 12 éves koruk után kimaradtak az iskolából.

17 A gyermekek munkára nevelése a házi, ház körüli munkák végzésével indult. A munkába nevelődést meghatározta a család anyagi helyzete, a gazdaság követelménye és a szükség. A nagyobb szántóterülettel rendelkező gazdáknál hamar kellett aratáskor markot verni, kukoricát kapálni, répát egyelni. 1920 előtt e társadalmi réteg körében divat volt, hogy a fiúkat a bánáti svábokhoz állították béresnek, hogy a példamutatóan gazdálkodó nagyszentmiklósi gazdáktól tanuljanak. Az 5-8 holdas gazdák jobban ki tudták kímélni gyermekeiket. „A szegény családok időnap előtt arra kényszerültek, hogy kanásznak, libapásztornak, peszrának (pesztrának) adják gyermekeiket. Akik részes müvelésre vállaltak munkát, oda többen a gyermekeiket is vitték, ha már egy kicsit nagyobbak voltak, hogy haladjanak."

18 A munkavégzés során a fiúk-lányok munkája kezdett elkülönülni, bár a nagyobb munkák idején (aratás, kapálás, kukoricaszedés, krumpli ültetés és -szedés) a lányoknak is ki kellett menni a szántóföldre, sőt a gyümölcsösbe is. 1920 előtt a gyermekmunka formája a Bánátban való erdei pásztorkodás, amely április végétől őszig (Szent Mihályig) tartott. Kevesebb állat esetén közös karámban tartották őket, és közös kunyhóban laktak. A pásztorok egy csoportban legalább négyen-öten voltak. A 11-12 éves gyerekek mellett idősebb, tapasztalt ember vagy legény is volt. A fogadott falusi pásztorok (hazajárók: csordások, kanászok; nem hazajárók: csikósok, gulyások) saját gyermekeik mellé szükség szerint idegen segítséget is fogadtak. Tanyai gyerekek, lányok-fiúk egyaránt legeltették a jószágokat. Libapásztornak általában lányokat alkalmaztak. A szülők a gyermekpásztortól azt várták el, hogy szeresse az állatokat, ne verje és ne engedje a tilosba. Apátfalván a következőképpen vezényelték, irányították az állatokat: „Az elszéledő marhákra így kiabáltak a gyerekek: »Nem ara te!« A disznókra: »Kuska te!« A marha után fát is vágtak a tehénpásztorok. A disznót karikásostorral, a libákat egy jó hosszú hajlós vesszővel terelték. Mások egy hajlós vessző végére madzagot kötöttek és avval ijesztgették, terelgették a libákat. Szíjustorra' (szíjostorral) nem hajtották a libákat a libapásztorok. »Herzse te!« - mondta terelés közben a libának a pásztora."

19 A pásztorkodó gyerekek mindig találtak alkalmat arra, hogy játszanak, társaikkal közösen töltsék az időt. Az apátfalvi gyermekek többsége, akár tanyán, akár a faluban lakott, részt vett a földműveléssel kapcsolatos munkákban. „A gyerekek a gyümölcsösben gereblyéztek, gallyat hordtak. Amikor szántottak, borozdáláskor lovat hajtottak. Ekekapáláskor Uo. 27. Uo. 28. Uo. 42.