Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)

PROHÁSZKA Péter: Észrevételek Pannónia I és Valeria késő római és kora népvándorlás kori aranyérem forgalmához

PROHÁSZKA Péter ma az uralmi viszonyok megváltozását követően nem nőtt, hanem éppen csökkent! Kétségtelen, hogy az 5. század második negyede korábban nem látott aranygazdagságot hozott a Kárpát-medencében és a korábbiakkal összevetve a Dunántúlon is. Ennek forrását a hunok és a Kelet-, illetve Nyugatrómai Birodalom sajátos kapcsolatrendszerében kereshetjük. A konstantinápolyi kormányzat és a hunok között az első szerződéskötés még Arcadius uralkodása idején történt (400), amikor Gaina gót vezért és csapatát Uldinék legyőzik és fejét Arcadiusnak küldik. Ezért Uldin ajándékokban részesült és ezt követően békeszerződést kötött a rómaiakkal (Zosimos V 22 3; MAENCHENHELFEN 1973, 59-60). Arcadius császár 408-ban bekövetkezett halála azonban változást hozott a korábbi szövetségesi viszonyban. A hunok megtámadták az al-dunai határt védő erődöket és betörtek a birodalom területére. A háborúnak a Karaton nagykirállyal 412-ben kötött béke vetett véget, amikor a bizánci követeknek a megfelelő ajándékok segítségével sikerült békét kötniük (BÓNA 1993, 23). Alig egy évtizeddel Karaton háborúját követően már az új király, Ruga intézett támadást Thracia ellen és a háborút 424-ben záró béke nem csupán ajándékokat, hanem 350 font (25 200 db solidus) arany évpénzt is hozott a hunoknak (Priscus fr. 1; MAENCHEN-HELFEN 1973, 90; ILUK 1985, 87, 97; BÓNA 1993,44). Ezt az összeget egy újabb háborúval, majd a 435-ben kötött margusi békében sikerült 700 fontra emeltetniük. A hun király gondolt harcosaira is. E szerződésbe ugyanis belefoglaltatták, hogy a foglyokért 8 SOliduS fejpénz jár (Priscus fr. 2; MAENCHEN-HELFEN 1973, 90-91; BÓNA 1993, 50-52). Természetesen nem csupán a Kelet-, hanem a Nyugatrómai Birodalom részéről is elvárták, hogy aranyban hálálja meg katonai szolgálataikat (BÓNA 1993, 44—46). A hunok 440-ben, kihasználva a bizánci haderő vandálok elleni fellépését, támadást intéztek a balkáni tartományok ellen, amely ismét a kiegyezésre kényszeríttette a konstantinápolyi kormányzatot. Ennek eredménye a 443-ban kötött ún. Anatolius első békéje, melyben az évpénzt 2100 fontra emelték és a 440-442 közötti háborús évek kieséséért 6000 font kárpótlást fizettek ki, illetve 12 solidusra emeleték a foglyokért járó fejpénzt (BÓNA 1993, 55). Ezt tetézte volna Attila 447-ben indított hadjáratát záró ún. Anatolius második békéje, melynek ratifikálását az elhúzódó tárgyalások, majd II. Theodosius császár halála 450-ben megakadályozott (BÓNA 1993, 77-78). Az évpénzek egészen eddig jutottak el a hunokhoz, mivel Marcianus — az új császár — a fegyverek erejében bízva leállítja a kifizetésüket (Priscus fr. 15; BÓNA 1993, 81). Pannónia I és Valeria területéről a kincsleleteket is figyelembe véve II. Theodosius solidusai fordulnak elő a legnagyobb számban, 18 szórvány és több mint ötven solidus kincsleletből. Ezek szinte kizárólag konstantinápolyi veretek, melyekhez még egy III. Valentinianus féle, szintén ott vert solidus társul. A nyugatrómai császárnak hét szórvány aranya és kincsleletből egy solidusa ismert. Elsősorban Pannónia I nyugati részéről és Carnuntumból számiaznak, így nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy egy részük még a tartomány hun uralom alá kerülése előtti időszakhoz köthető. Carnuntumból a két császárnak közel nyolc aranya került elő, amely jelzi a város jelentőségét, még ebben az időszakban is. A hun uralom utolsó évtizedére négy kincslelet datálható, melyek mind a Dunántúl északi részén, a Duna mellől kerültek elő. Ezek egy része ráadásul katonai célú építményekben és azok közelében került elő (Barátföldpuszta castellum, EsztergomVárhegy, Tokod). Ezek a „kisebb" vagyonok a hunkori Kárpát-medencei népek emlékei, melyek elrejtésének hátterében talán a történeti eseményeket — Bleda bukása, nedaoi csata — kereshetjük. Töredékességük és a rendelkezésünkre álló források hiányosságai miatt azonban pontos meghatározásukat nem végezhetjük el. Nagy valószínűséggel a hun uralom összeomlásának bizonyítékait kereshetjük bennük. A nedaoi csata (455) után azonban megjelennek, ha kis számban is, Marcianus érmei (ÖcsényStrázsahegyi dűlő, Győrszentjános), melyek zsoldként, ajándékként vagy évpénz részeként kerülhettek feltehetően a keleti gótokhoz, akik szintén részesültek a későbbiekben, évpénzben. A III. Valentinianust követő nyugatrómai császárok solidusaiból azonban csupán két Libius Severus solidus (Steinbrunn, Tatabánya) inkább zsoldként, semmint évpénzként kerülhetett ide. Az itt élő népek részvételére Sidonius is utal, aki Maiorianus (457^161) császár hadseregeiben többek között számos kárpát-medencei népet, köztük a szvébeket, osztrógotokat, szarmatákat említ meg (Sidonius, Carmina V, 474-479; ILUK 1985, 87). A hun uralom összeomlása után a keleti gótok rendezkedtek be a Dunántúl déli részén és a Szerémségben (KISS 1996, 88-89). Ők ugyan a hunok utolsó szövetségesei voltak, ám ez nem akadályozta meg őket, hogy — mint Jordanes írja — követséget küldjenek a császárhoz, mivel késtek a Mar160