Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)
VÁLYI Katalin: „Barátokfokja". Szermonostor ártéri gazdálkodásának régészeti emlékei
.Barátok fokj a " egyéb nádból, gyékényből készíthető berendezési és használati tárgy készítéséhez. A nád egyik legelterjedtebb felhasználási területe a tetőfedésben lehetett. Mindennek természetesen nem található meg a nyoma régészeti leletanyagban. Egy érdekes felhasználási módra találtunk viszont bizonyítékot az építkezés terén. A kolostor tatárjáráskor lerombolt kő és tégla építőanyagú gazdasági épületeit a 14. század elejére újjáépítették. Egészen más formában, méretben — és főként a korábbitól teljesen eltérő építési technikával. A kb. 40x40 méteres, négyszögletes alaprajzba rendezett épületszárnyakat a Nyugat-Európában honos ún. „ Fachwerk" technikával építették fel. Ennek lényege, hogy a falak tartóoszlopait úgy állították bele az alapozási árkokba, hogy az árkok vonalából félig „kilógjanak". Vagyis a faoszlopoknak nem csak tartó szerepük volt, hanem a homlokzaton díszítőelemként is szolgáltak. Még érdekesebb, hogy ezzel a hazánkban igencsak ritka (vagy legalábbis eddig csak igen ritkán megfigyelt) nyugati építési móddal egy kimondottan helyi építési technika párosult. A falak kitöltő anyagát ugyanis az egyik építési periódusban biztosan nádszövetre, vagy nádkötegekre felvitt agyagtapasztás alkotta. Az alapozási árkokban megtaláltuk az elszenesedett nád maradványait. Ez pedig a néprajzi korokból jól ismert, a vázas szerkezetű sárfalak egy sajátos, Szeged környékén „tutajfal"-nak nevezett válfaját jelenti, illetve annak legkorábbi középkori alkalmazását bizonyítja. A tutajfal 19. századi írásos emlékeit" megelőzően Bél Mátyás tollából, 1732ből ismerjük a készítés módjának részletes leírását. „...Kevesen építik házaikat rakott falhói, a legtöbben sövényfalként földbe tűzött nádat használnak. Előbb erősen, sűrű sorokban megkötözik, majd sárral tapasztják be és kimeszelik. Hosszú évekig lakják e náddal fedett helyet." (BÉL 1732,42). Art éri erdők: Az árterekbe „menetrendszerűen" bevezetett, majd az áradás múltával gondosan kivezetett vizek által bőségesen öntözött területeken gazdag ártéri erdők virágoztak. A kemény fák közül szerette ezt a környezetet a tölgy, a körte és a szil, míg a puhafák közül a nyár, a juhar és a fűz. Emellett egy sor gyümölcsfa is kiválóan fejlődött az árterekben. Tehát vegyes erdők borították a Tisza széles ártereit is. Famaradványokat általában csak megszenesedett állapotban találunk a feltárásokon, melyek azonban kiválóan alkalmasak a fa fajtájának meghatározására. A kemencék tüzteréből nyert faszénből az egykor tüzelésre használt fafajtákat, az épületek oszlophelyeiben, alapozási árkaiban talált maradványokból pedig az épületfaként hasznosított fafajtákat ismerhetjük meg. Az eddig meghatározott minták fákban igen gazdag környezetről tanúskodnak. A sokoldalú felhasználás nyersanyagának zöme kétségtelenül az ártéri erdőkből származhatott. A dominánsan jelenlévő tölgyek között megtaláltuk a molyhos-, a kocsánytalan és kocsányos tölgyet egyaránt. Emellett a gyakori fafajták közé tartozott a kosárkötő fűz, a fehér fűz és az ezüstfűz, valamint a vadkörte. Ritkábban fordult elő a rezgő nyár, a mezei szil, és a bükkfa. Szórványosan pedig az éger maradványai is jelentkeztek, melyet tüzelőanyagként való felhasználás mellett festékanyagok készítésére is hasznosíthattak. A famaradványokat Szalay Zoltán határozta meg. Gazdag faanyagot nyertünk ki a fent már említett kolostorkút betöltéséből is, melynek meghatározását Rudner Edina Zita, az MTA Földrajzkutató Intézetének ösztöndíjas kutatója végezte el. A kút leletei között szintén a tölgy volt a domináns, mellette alárendelt szerepet kapott a szil, valamint a szórványosan képviselt éger és a bükk. A tölgyek dominanciáját támasztják alá a monostor környezetéből nyert egyéb adataink is. így pl. a kút leletanyagában a bogármaradványok között szintén a tölgyerdőkben elterjedt fajok jelentkeztek a legnagyobb számban (Elek Zoltán KLTE), ahogyan a mohák között is a tölgyfákkal szimbiózisban élő mohák domináltak (Jakab Gusztáv, Körös-Marosi Nemzeti Park). A fentieken kívül növényi magvak is megőrződtek a kút betöltésében, melyek ugyancsak a környezetben előforduló termesztett növényekről és a természetes környezetről szolgáltatnak fontos adatokat (1. táblázat). Külön említést érdemel a fenti növények közül a súlyom, ami ma már ismeretlen a Tisza mentén élők körében is. Néprajzi kutatásokból azonban tudjuk, hogy a gesztenyére emlékeztető ízű főtt súlyom népszerű csemege volt az árterek mellett élők számára. A „sulymozás" szórakozásnak számított. 2 Juhász Antal: Szeged környékének településnéprajza és népi építészete. Kandidátusi értekezés kézirata. Szeged 1984. 299-303. 645
