Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)
RÉVÉSZ László: 11. századi temető Karcsa-Kormoskán
11. századi temető Karcsa-Konnoskán A TEMETŐ SZERKEZETE ÉS KELTEZÉSE A karcsai temető leletanyaga — leszámítva az apró kásagyöngyöket — kizárólag all. század elejétől feltűnő, s a 12. század első harmadáig (sőt olykor tovább is) használatban lévő tárgyakból áll. Nem számolhatunk tehát azzal, hogy a temető megnyitása visszanyúlna a 10. századig. A tervásatásként végzett feltárással többek között arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni, hogyan változik a Bodrogköz története, népességének összetétele az általunk feltételezett fejedelmi katonai kíséret felszámolása, illetve eltelepítése nyomán, a 10. század második harmadának a végétől? E problémakör megvilágításához sajnos továbbra sem rendelkezünk megfelelő forrásokkal. A Karos-KenézlőBodrogszerdahely-típusú temetők felhagyását követő 80-100 évből továbbra sem rendelkezünk e mikrorégióból teljesen feltárt, értékelhető lelőhellyel. A karcsai temető leletanyagából egyetlen tárgy sem utal vissza, még jelzésszerűen sem, a korábbi évszázad hagyatékára. E tekintetben az embertani vizsgálatok sem adtak hasznosítható információt (KUSTÁR ET AL. 2006, 235-237). Használatba vételére all. század második harmadánál korábban aligha került sor, s még e periódusnak is inkább a végével számolhatunk. A temető kezdetének, illetve felhagyásának pontosabb megállapításához a sírokból előkerült pénzek sem nyújtanak elegendő támpontot. Az ide temetkező családok körében az obulus adás szokása nem volt sem folyamatos, sem általános, a Béla dux érmével jelzett periódust (1048-1060) minimálisan 27 éves (de inkább hosszabb) szünet követi. Ennek következtében azt sem tudjuk, hogy a későbbi 1. Béla király még hercegként veretett érméje kibocsátása után hány évvel kerülhetett a földbe? Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy az ezt az érmét tartalmazó sír az újonnan nyitott temető elsőként megásott temetkezései közé tartozzon. Ugyanez a helyzet a temető felhagyásának időpontjával is: az megtörténhetett a legfiatalabb érme kibocsátásának periódusában, Kálmán király uralma idején (1095-1116), de akár évtizedekkel később is. A régészeti leletek tehát önmagukban nem teszik lehetővé a temető használati idejének pontos meghatározását. A két szélsőértéket tekintve, ezt a periódust helyezhetjük az 1030/40-es évektől 1120/30 tájáig, tehát 80-100 éves időtartamra, de az 1050/60-1110/20 közötti rövidebb, 50-60 éves időszakra is. A leletanyag összképe és a sírok száma alapján magam az utóbbi lehetőséget érzem valószínűbbnek. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy a karcsai temető időrendjét tekintve nem sorolható be a Szőke Béla által meghatározott hármas időrendi csoportosításon alapuló rendszerbe (SZŐKE 1962, 28-35). Azon, egyre gyarapodó számú lelőhelyek közé tartozik (Pusztaszentlászló, Tiszalúc stb.), amelyeket all. század közepén nyitottak, s a 12. század elején hagytak fel. A sírok elhelyezkedése, csoportosulása alapján úgy vélem, a temetkezések legalább négy gócban egyszerre kezdődtek el, s ezek a sírcsoportok feltehetőleg egy-egy család tagjait foglalták magukba. E csoportok temetkezési, illetve viseleti szokásaiban árnyalatnyi különbségek is kimutathatók a halotti obulusadás, illetve a gyűrű- vagy gyöngyviselet tekintetében. A legtöbb mellékletet a temető keleti és déli részén lévő sírok, illetve csoportok tartalmazták, ezeknél kevesebbet az északi csoport tagjai, s leletszegénységükkel kitűnnek a temető nyugati sávjában elhantoltak. Mivel a régészeti leletanyag az egész temető területén viszonylag egysíkú, azonos periódusban használt tárgytípusokból áll, sem a temető egészét tekintve, sem pedig az egyes csoportokon belül finomabb tagolásra nincs lehetőségünk. Ehhez nem nyújtanak támpontot az embertani eredmények sem. Az elmondottak alapján azonban azt feltételezzük, hogy a temetőt használó kis faluközösség négy családból állhatott. Évente két elhunyttal számolva, e családok 50-60 év alatt népesíthették be a temetőt. A sírcsoportokat kisebb-nagyobb üres területek választották el egymástól, miként a pusztaszentlászlói (SZŐKE VÁNDOR 1987, 80) és a tiszalÚCÍ (KOVÁCS 1986, 1. kép) temető esetében, s e területeken talán fák vagy más rituális építmények álltak. Az elhunytak pogány vagy keresztény voltáról, életmódjáról, vagyoni állapotáról a leletek alig árulnak el valamit. A sírokban összesen 109,77 gramm súlyú ezüstékszer volt, ami megfelel 161,5 1. (Szent) László dénár súlyának. A temetőben eltemetett minden halottra 1,0258 gramm ezüst jutott, ez hasonló mennyiség, mint amit más korabeli temetőkben sikerült kimutatni. 1 0 Kiugróan „gazdag" 10 Pusztaszentlászló: 203 sírban 262 gramm. 1.29 gramm síronként <SZŐKE-VÁNDOR 1987. 81-82); Ikervár: 140 sírban 31,7 gramm ezüst; Sorokpolány: 309 sírban 507,2 gramm. 1.61 gramm síronként (KISS 2000. 82. 205). 539
