Anders Alexandra – Lőrinczy Gábor szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 12. (Szeged, 2011)

PROHÁSZKA Péter: Észrevételek Pannónia I és Valeria késő római és kora népvándorlás kori aranyérem forgalmához

Észrevételek Pannónia I és Valeria késő római és kora népvándorlás kori aranyérem forgalmához zott (MÓCSY 1962, 586-587). Nagy valószínűséggel ezt követte a diocletianusi felosztás is (MÓCSY 1962, 586; MÓCSY 1974, 273). Az aranyérmeket Klosterneuburgtól keletre, és a Drávától északra elterülő területről vettem fel a katalógusba, és ábrázoltam a mellékelt térképeken. Hogy az aranyak kinek a tulajdonában voltak, erre csupán a kincsleletek elemzése, illetve a sírokból származó példányok esetében lehetne választ adni. A felvett érmek jelentős része ugyanis nem meghatározható, dokumentált közegből származik, hanem szórványként került elő. Mindkét tartomány területéről, mind a 4., mind pedig az 5. századból ismerünk olyan temetkezéseket, melyek mellékletei aureusok, solidusok voltak. E szokás azért is szokatlan, mivel a kora császárkortól kezdve a sírba helyezett énnek elsősorban bronzok, és igen ritkán fordulnak elő antoninianusok vagy ezüstök.

4 A szokás azonban már a 3. században jelentkezik, melyre jó példa Intercisa délkeleti temetőjének 603. sírjában a három Aurelianus antoninianus mellett talált Gallienus római aureusa (RIC 62; FMRU 1,143). Bár e temető kora és középső császárkori temetkezéseit még nem tették közzé, ám ennek ellenére ásatási jelentésében Bóna Istvánné utal mind a sína, mind pedig a mellékleteire. A boltozatos téglából épített, belül fehérre festett sírkamrában egy férfi nyugodott, akinek sírját ugyan már a római korban kirabolták, ám ennek ellenére az énnek mellett háromélű nyílhegyek, illetve egy gránátkövekkel kirakott keleti övveret maradt (RégFüz l. No. 18 (1965) 29). Már a 4. század elejére tehető a mosonszentmiklós-jánosházapusztai későrómai temető 31. sírjában talált I. Licinius arany, melyet Sisciában vertek és egy Probus antoninianusszal, illetve Constantius Chlorus follisszával került elő (FMRU 2, 116). Eddig csupán annyi adat áll rendelkezésünkre a temetőről, hogy a sírok a 4. századra datálhatóak és különösen sok érem szánnazik a tetrarchia idejéből (ArchÉrt 93 (1966) 293). Ugyan némely carnuntumi solidust eladójuk szintén sírból származtatott, melyeket szerinte szarkofágokban, illetve szarkofágsírokban találtak, mégis kritikával kell kezelni ezen adatait (VONDROVEC 2007, 174). Különleges jelentősége van a csákvári késő római, kora népvándorlás kori temető 734. sírjában talált négy solidusnak (FMRU 1, 45).

5 Az 1981-1983-ban és 1990-ben folytatott ásatások során több mint 1800 sírt tártak fel, azonban eddig csupán néhány oldalas ismertetés jelent meg róla.'

1 A sína vonatkozó adatokat (sír kialakítása, antropológia, mellékletek) mindeddig nem tették közzé, pedig ezek segítségével tisztázni lehetne, hogy a római provinciális elithez, vagy valamely hunkori barbár csoporthoz tartozó személyt temettek-e el a négy római solidusszal. Az Elba és Loire közötti területen feltárt 4. és 5. századi temetkezések tekintetében az arany- és ezüsténneket tartalmazó temetkezésekben olyan barbár, többnyire germán származású személyek nyugodtak, akik a korabeli társadalom szociálisan magasabb rétegéhez tartoztak (BÖHME 1974, 149-152). A férfiak a rómaiak szövetségeseiként harcoltak, amiért zsoldjukat nemesfémben kapták, így e gazdagságból hozzátartozóik is részesültek. Az aranyérem-forgalom korszakonkénti elemzése előtt azonban még szükséges kitérni a verdékre, valamint a kincsleletekre. Az előbbi azért is fontos, mivel Pannónia területén a római császárkorban két pénzverdét hoztak létre. Míg a sisciai a 3. században Gallienus alatt (262) kezdte meg működését, addig a sinniumi a Constantinus-dinasztiához (320) köthető (MÓCSY 1962, 693; LÁNYI 1990, 214). A sisciai pénzverde működésének a város 387-ben vagy 388-ban Magnus Maximus és csapatai által való elfoglalása vetett véget (MÓCSY 1962, 578; LÁNYI 1990, 214). A sinniumi pénzverde pedig a 395. évi barbár támadásnak esett áldozatul (MÓCSY 1962, 579; LÁNYI 1990,214). Siscia pénzverdéjében elsősorban bronzpénzt, Sinniumban pedig nagyobbrészt nemesfémeket vertek, bronzot csupán szakaszosan és kisebb mennyiségben (PEARCE 1968, 137-162; LÁNYI 1990, 212). A 4. századi éremanyagban uralkodóak a sisciai veretek, a sirmiumiak csupán másodlagosak, gyakoriak viszont a keleti verdék veretei (MÓCSY 1962, 693; LÁNYI 1990, 212-213).

7 Az egyes települések éremforgalmának vizsgálata is ezt támasztja alá, így például Brigetio területén a 4. századi szórványok és kincsleletekben Siscia áll az első helyen, Aquilea és Thessalonika felváltva a másodikon, a harmadik leggyakoribb verde pedig Sinnium (BÍRÓ-SEY 1977, 25-27). Ugyanez figyelhető meg Carnuntum éremforgalma esetében is (VONDROVEC 2007, 165-168, 180-186). így joggal 4 Pannon iára vonatkozóan lásd FITZ 1980. A germán provinciák területére: GORECK1 1975. 5 A csákvári temető éremanyagát közreadta: FITZ 1992. 6 Lásd pl.: RégFü: I. No. 35 (1982) 39; RégFüz 1. No. 36 (1983) 40; NÁDORFI 1996. 7 Pannónia déli részére vonatkozóan lásd BURGER 1981. 157