A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 11. (Szeged, 2005)

HEINRICH-TAMÁSKA Orsolya: További adatok a fogazással díszített leletek készítési módjához: a konstrukció

1; Zam/1107/1-7: 20. kép 4). Mindkét garnitúrához egy-egy, a kora avar korra jellemző, T alakú akasztóveret is tartozott. Ezeket László Gyula a bócsai öv kapcsán a tegez-akasztóvereteknek határozta meg (LÁSZLÓ 1955, 222, Abb. 60), ezzel ellentétben H. Tóth Elvira más leletegyüttesekből előkerült csatokra hívja fel a figyelmet, mert a veretek önmagukban - legalábbis préselt változatai — nem alkalmasak ilyen súly viselésére. A fogazással díszített akasztóveretek, az álcsatos övekkel együtt előkerültekhez hasonlóan azonban kivétel nélkül öntött munkák (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 111). Ezeket a síregyütteseket rozetták és nyílhegyek kísérik, mint pl. BudapestFarkasréten (NAGY 1998 II, Taf. 83. A.4-17). A pajzs- és kettőspajzs alakú véretekkel díszített övek bizánci hatásra vezethetők vissza, legkorábbi változataik bizánci importnak tekinthetők (PÁSZTOR-VIDA 1996, 342; GARAM 2001, 113 ff). Ennek függvényében igen érdekes, hogy a vizsgált leletanyagban az ilyen típusú préselt övgarnitúrákat Budakalászon (Bud/696/1: 4. kép 1), Csanyteleken (Csany/A/1: 5. kép 5), Petőfiszálláson (Pet/0/1: 15. kép 2) és Keszthelyen (KesztH/16/1: 11. kép 1) fogazással díszített és masszív, öntött csatokkal egészítettek ki. Az utóbbi kettő egytagú, a többi sima tüskéjü csuklós szerkezetű csat. Az egyes itt említett garnitúrák a veretek alapján különböző keltezésűek, így pl. a hasonló módon csak a csatján fogazott (lg/ 1II/1: 8. kép 3), az igari III. leletegyüttesből ismert övgarnitúrát Martin a láncszemdíszítés alapján az 5. formacsoportba sorolja (FÜLÖP 1988, Abb. 10. 1-15; MARTIN 1989, 72-74), a keszthely-horreumi garnitúra ezzel ellentétben időben a 2. formacsoporttal párhuzamos, bizánci importnak határozható meg (BARKÓCZI 1968, Taf. 65. 1-7; MARTIN 1989, 71). A 2. és 3. formacsoport közti átmenetet a szekszárdi 730. sírból előkerült préselt övgarnitúra képviseli, melynél csupán egy nagyszíjvég tartozott a véretekkel gazdagon kivert övhöz (Szek/730/1-8; ROSNER 1999, Taf. 48. 11). A szíj vég bizánci eredetű, az ún. Tarnaméra-típushoz tartozik, amely a 7. első felére jellemző (GARAM 2001, 145-146). Legkorábban a 3. formacsoportba osztható be egy négyszög alakú véretekkel és azonos fonatmintával és fogazással díszített egységes garnitúra Kunszállásról (Kunsz/32/1-9: 15. kép 4) és a halimbai temető 277. sírjából (Hali/277/1-9: 7. kép 3), valamint egy tüszős öv Káptalantótiból (Káp/22/1-10: 10. kép).

19 A vizsgált övgarnitúrák külön csoportját képezik a kard-, illetve spáthaövek. A vizsgált anyagban többször volt megfigyelhető egyélű, egyenes kard vagy szablya jelenléte. Az utóbbi gyakran tegezzel, illetve íjjal párosult. Egy tegez- és egy szablyaöv véreiéit különböztette meg Fülöp az igari III. lelet kapcsán, ahol a szablya a már említett láncfonat díszü arany garnitúrához tartozott (FÜLÖP 1988, 180-181). Hasonló kombináció, egy szablya és egy íjfeszítő maradványai voltak a gátéri temető 212. sírjában, egy Kecskemét-Sallai utca típusú övgarnitúrával és rozettákkal(KADA 1906,215;H.TÓTH 1981, 134). A mártélyi leletegyüttes több részletében az említett igarival mutat rokonságot, de itt egy egyenes, egyélű kard feküdt a sírban (FARKAS 1892, F t.). A már említett zamárdi 193. sírban (BÁRDOS 2000, 85) és a farkasvölgyi garnitúra mellett egyélű kard maradványa került elő. Bár az utóbbinál a már említett akasztóveretek és nyílhegyek tegez használatára utalnak és külön övgarnitúrához tartozhattak (BudF/0/1-5; NAGY 1998 I, 97-98), a kör alakú üvegberakásos veretek a kardtokot vagy kardszíjat díszítették (NAGY 1998 II, Taf. 83.4-8; LÁSZLÓ 1942, 788; BÓNA 1982, 120). A kunmadarasi sírleletnél nemcsak a kardszíjon, hanem magukon a kardvereteken is megfigyelhető volt a fogazásos díszítés (14. kép 2a). A nyitott tokos szíjvégek (Kunm/0/1—10: 14. kép 2) Bóna rekonstrukciója szerint egyenletesen voltak elosztva az öv és a lószerszámveret között (BÓNA 1982, 116). László és Garam ezzel ellentétben a szíj végeket csupán az övgarnitúra részeként említik (LÁSZLÓ 1955, 274; GARAM 1993, 28). A kardhoz egy P alakú kardakasztó tartozik (14. kép 2a), mint a zamárdi 193. sírban (BÁRDOS 2000, Cat. 59) és Csanyteleken (KÜRTI 1990, 1. kép 18), ahol a fogazásos díszítés a kardszíj főcsatján és két szíjvégén fordul elő. A kardakasztó másik, háromívű típusát a bócsai leletegyüttesben találjuk meg (Bó/0/1-2: 2. kép 4). Mindkét kardakasztó forma a 7. század elejére keltezhető és feltehetően nem Keletről származtatható, hanem helyben kialakult típusok (BÁLINT 1995, 269 ff). A P, illetve D alakú és a háromívű kardakasztós övek mellett egy nemrégiben megjelent tanulmány először mutatott rá az avar kori spáthaövekre, ami külön típust képvisel. Vida a Meroving-kutatás eredményei alapján két csoportot különböztet meg. Az elsőbe az ún. „Weihmörting" típusú kardvereteket sorolja, melyre a szekszárdi 390. sírból előkerült fo19 Garam Éva ezt a típust Martinhoz hasonléum a 7. század második harmadának kezdetétől (GARAM 1995. 188 ff; MARTIN 1989. 72- 73), Kovrig Ilona azonban csak a 7. század közepétől keltezi (KOVRIG 1963, 132).