A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 8. (Szeged, 2002)

TÖRŐCSIK István: Királyság – egy középkori falu az írott források és a régészeti adatok tükrében

É-D-i irányú markáns érmederrel. A térképeken jelölt nyugati ága valószínűleg a Gajsz-féle gyepen volt. Az említett vízfolyásokkal ellentétben ez D-É-i irányú volt, medre a gádorosi határból vezet idáig. A mai község külterületén egyetlen halmot jelölnek leggyakrabban a térképek, ez a „Nagy Téglás-halom". Erre még egy középkori településnév kapcsán visszatérek. Egy 18. századi forrás szerint a fentiekben vázolt mocsaras, kiöntéses természeti környezet bizony nem a legideálisabb életlehetőséget nyújtotta. Markovicz Mátyás szarvasi evangélikus lelkésznek 1748-as — az újjátelepült Békés megyei falvak szlovák gyülekezeteinek szolgálata közben szerzett tapasztalatait összegző — leírásában néha szinte a bibliai tíz csapás képe elevenedik meg. Számtalan betegség tizedelte a felvidékről ideköltözött szlovák telepeseket, emellett a kígyók, békák, böglyök, szúnyogok hadával is meg kellett küzdeniük. Megtudjuk továbbá azt, hogy az egész vidéken csak a dobozi határban van erdő, másutt legfeljebb bozótosok vannak (mivel a réteket nyár végén felgyújtották, ezért az erdősülésre esély sem volt). A házak vályogból épülnek, sok az alacsony falú vagy fal nélküli putri. A földművelés és a nagyállattartás egyaránt jelentős, de a szőlő és a gyümölcs kevés (MARKOVICZ 1989, 50-56). Jó okunk van feltételezni, hogy a természeti adottságok és jellegzetességek a hódoltság előtt is hasonlóak voltak. A TERÜLET AZ ARPAD-KORBAN Anonymus hagyománya szerint a Ménmarót ellen kiküldött sereg kapitányai, Ösbő és Vélek a Tiszán átkelve a Kórógy (Courug) vize mellett táboroztak le, és itt fogadták a székelyek hódolatát, majd a Szarvas-halomnál a Köröst átúsztatva elhagyták a térséget (ANONYMUS 1977, 124). Ez egyúttal azt is jelentené, hogy a bihari vezér ellen induló magyar sereg áthaladt a mai Eperjes területén, ha nem vennénk figyelembe, hogy a jegyző legtöbb adatának történeti hitelességét a kutatás ma már egyértelműen erős kritikával kezeli. Természetesen ez nem vonatkozik a földrajzi nevekre, hiszen a Kórógy folyó irányának ismerete, a Szarvas-halom (akár földrajzi névként, akár falunévként való) említése mindenképpen személyes tapasztalatot, legalábbis a környéken való átutazást valószínűsít (GYÖRFFY 1970). Nem lehetetlen, hogy éppen a leírt útvonalon, amely a számtalan Árpád-kori lelőhelyünkkel együtt bizonyítaná, hogy a terület korántsem lehetett lakatlan mocsárvidék ebben az időszakban. A honfoglalás valójában ezen a tájon minden bizonnyal mozgalmas események nélkül zajlott le. A szomszédos Szarvas déli — kákapusztai — részének telepei (MRT 8, 379-482) és temetői (JUHÁSZ 1993) alapján feltételezhetjük, hogy kisebb avar falvak léteztek itt, és a közöttük elterülő térségeken telepedhettek meg a honfoglaló magyarok olyan vagyonosabb kiscsaládi közösségei, mint amelynek tagjait az Eperjes-Takács-tábla nevű lelőhely temetője rejtette. Az akkori Kiskirályságon, Sáfrány János tanyáján 1944-ben vályogvetés közben találtak 3 sírt, melynek értékesebb leleteit a megtaláló ékszerésznek adta el (FEHÉR-ÉRY-KRALOVÁNSZKY 1962, 34). 1969 szeptemberében Bálint Csanád további 4 sírt tárt fel itt (BÁLINT 1991,52-75). Békés megye történeti előzménye a törzsfőnek, illetve nemzetségfőnek egyaránt tartott békési várúr, Vata uradalma lehetett. Maga a vármegye azonban elég későn önállósodott, s korábban minden bizonnyal Bihar része volt (KRISTÓ 1988, 480). A 13. század első évtizedeiben már számos forrás — mindenekelőtt a Váradi Regestrum — utal a királyi vármegye tisztségviselőire és várnépeire, míg a megelőző két évszázadból semmiféle adatunk sincsen. Az 1332-37-es tizedjegyzékben a békési főesperesség hat, míg a szeghalmi tíz plébániával szerepel. A megye nyugati területéről nincs adat, Kristó Gyula szerint az egyenetlen településszerkezet miatt (KRISTÓ 1988, 481). A jegyzék hitelességét nincs okunk kétségbe vonni, és az sem valószínű, hogy egy teljes archidiaconatus kimaradt volna. A falusi plébániák ilyen nagyarányú hiányát — csaknem egy évszázad eltelte után — már nem annyira a tatárjárás pusztítása magyarázhatja.

2 Sokkal valószínűbb, hogy az 1280-as eseményeket kell a falvak hiányának hátterében keresnünk. Az Árpád-korban biztosan a mai Eperjes község külterületére lokalizálható helynevet nem ismerünk. A környező vidék települései közül Ecser szerepel először, 1138-ban, amikor Álmos herceg a 2 Annál is inkább, mivel a tatárjárás aló egyházas települést is érintette.