A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

BARTOSIEWICZ László: A vándorlás és a letelepedettség jellegzetességei az újhartyáni lelőhely állatcsontleleteinek tükrében

szarmata csonteszközök együttese nemcsak számát tekintve szegényes, de kivitelezésében is inkább csak a hulladékcsontok alkalmi használatára utal. Jellegében más alföldi szannata és kora középkori lelőhelyekéhez hasonló. Egyediségében is jellemző az az ötletszerűen kialakított kicsiny, szannata kori „véső", amelyet egy szarvasmarha állkapocsízületének hollócsőrnyúlványából készítettek. A megmunkált állatcsontok között egy ló kézközépcsontjából készített rossz megtartású, de igen jellegzetes szarmata kori ironga is volt (4. kép 2) (CHOYKE 1999). Az Alföld délkeleti részének szarmata telepeiről több tucatnyi ilyen egyszerű, füratlan korcsolya maradványait ismerjük (CHOYKE 1996), amelyek nemigen különböznek az Árpád-kori falvainkban talált hasonló daraboktól (pl. Doboz, Kardoskút, Tiszaeszlár-Bashalom, Tiszalök-Rázom és Túrkeve-Móric, Vác-Zeneiskola; PETÉNYI 1994, BARTOSIEWICZ 1995). E tárgytípus elterjedtsége, nyersanyagának évszázadokat átívelő használata nem véletlen. Olaus Magnus uppsalai érsek (16. század) szerint a csontkorcsolya azért felülmúlhatatlan, mert „ a vas semmiféle sikosítása nem ér fel a szarvas- vagy marhacsont zsírosságával, hisz' azok minősége természetüknél fogva csúszós" (OLAUS MAGNUS 1976, 1/25, 57). Az egyszerű újhartyáni korcsolya töredéke mellett a szarmata állatcsontcgyüttesben egy viszonylag kisméretű, durván kivitelezett csonthegy került elő (4. kép 3). Párhuzamai az Endrőd 170. lelőhelyen feltárt szarmata telepről ismertek. Ez az eszköz ásóbot vagy korcsolyázáskor használt tolóbot, ún. gusztony vagy vonyogó hegye lehetett (HERMAN 1902). Ez utóbbi eszközt nemcsak Herman Ottó néprajzi leírásából ismerjük, hanem egy középkori angol fonásból is. Fitz Stevens 1180-ban így ír: „...egyesek lábukhoz, a sarkuk alá csontot kötöznek, és kicsi hegyes póznával taszajtják előre magukat, minek köszönhetően oly gyorsan siklanak akár a levegő eget szelő madár..." (HALSTEADMIDDLETON 1972, 61). Sajnos egyáltalán nem bizonyítható, de nagyon elgondolkodtató, hogy a csontkorcsolyák társaságában oly gyakran talált durván kialakított, gyakran csorbult, durva nagy csövescsonthegyek nem lehettek-e ilyesfajta tolórudak végei? Ugyanilyen középkori angol példányokat hosszanti kopásnyomaik alapján is gusztonyként azonosítottak (MACGREGOR 1985,174). E meghatározások azonban elkerülhetetlenül közvetettek, mindössze a korcsolya- és „gusztony"-lcletek azonos közegéből indulnak ki. A felsoroltakon kívül az újhartyáni szannata leletanyagban néhány ismeretlen módon laposra koptatott szarvasmarhacsont is található. A finom, harántirányú kopásnyomokból valamiféle ház körüli tevékenységre (pl. nagyobb felületű agyagpadló vagy vakolat simítása) következtethetünk. KO VETKEZTETESEK A lelőhelyen képviselt korszakok közül, egyedül a szannata kor leletanyaga alkalmas mélyrehatóbb elemzésre. A későbbi leletek ugyanakkor legalább nem mondanak ellent az avarok és Árpád-kori magyarok egy részének pásztorkodó életmódjára vonatkozó elképzeléseinknek. Kétségtelen, hogy az Újhartyánban feltárt mindhárom település lakóinak legfontosabb húsforrása a szarvasmarha és a juhfélék tartása volt. A kiskérődzőknél szaporább sertés csontjai kis számban ugyan, de mindhárom korszakban jelen vannak. Annak ellenére, hogy a sertések hosszú távú terelésének néprajzi példái nem ismeretlenek (DIENERROBKIN 1978, 521; IIALPERN 1999), ezt a fajt elsősorban a letelepcdettebb életmód jellemző háziállatának tekinthetjük. A ló pásztorkodó kultúrákban betöltött szerepének fontosságát sem vonhatjuk kétségbe. A népvándorlás kor és a kora középkor időszakában ilyen csoportok nagy számban érték el a Kárpátmedencét. A szarmata és avar kori leletanyagban a lócsontok aránya meghaladta a sertésekét. Ugyanakkor nem valószínű, hogy a lassú szaporodású és növekedésű, és emiatt is nyilván nagy egyedi értékű (DAHL-HJORT 1977) lovak húsa a napi étrend szerves részét képezte volna. A jelek szerint, legalábbis az újhartyáni lelőhely két korábbi időszakában a ló egyaránt jelentős táplálék és erőfonás volt, noha feltehetőleg inkább a munkára már nemigen fogható egyedek húsát fogyasztották. Sajnos az itt tárgyalt csontanyag sem mennyiségét, sem összetételét tekintve nem alkalmas a lóhúsfogyasztás kultúrtörténeti vetületének, Árpád-kori tilalmának (MATOLCSI 1982, 125; LANGDON 1986, 261) alaposabb értékelésére. Míg a nagyobb szannata és avar csontanyag összevetése számos hasonlóságra utal, a kisszámú Árpád-kori csontmaradványról nem dönthető el,