A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

BARTOSIEWICZ László: A vándorlás és a letelepedettség jellegzetességei az újhartyáni lelőhely állatcsontleleteinek tükrében

A korszak B periódusát képviselő újhartyáni csontanyagban a szarvasmarha (Bos taurus), a juhfélék (Caprinae, juh=Ovis aries, kecske=Capra hircus) és nem utolsó sorban a ló (Equus caballus) maradványai meghatározó fontosságúak. Noha a sertés (Sus domesticus) tartásának jelei is kimutathatók a leletegyüttesben, ez a faj nyilván elenyésző szerepet játszott a vizsgált szarmata közösség húsellátásában. Meglehet, a nagyobb testű állatok csontjainak szándékos darabolása és természetes töredezése is nagyobb mértékű, mint a kisebb állatoké, a marhacsontok nagy száma arra is emlékeztet, hogy egyetlen marha levágása akár tízszer annyi hús kinyerésével is kecsegtethet mint egy juh megölése (MATOLCSI 1982, 202). Az újhartyáni szarmata telepen a lóhús fogyasztása vitathatatlan tény. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy amíg a 273 meghatározható szarvasmarhacsont közül 27 (10%) borjakból és fiatal egyedekből származott, egyetlen nem kifejlett ló maradványa sem került elő az ételhulladékból (1. kép 2). Ezért a darabolási nyomok ellenére is valószínű, hogy a lovat harcostársként vagy teherhordóként többre értékelték, és a hústermelés csak az idősebb egyedek másodlagos hasznosítási formája volt. A szaporább, kisebb egyedi értéket képviselő juh és kecske esetében a kifejlett egyedek levágása a szarvasmarhákéhoz hasonló vonulatot mutat. Ez talán a házi kérődzők gyakori másodlagos hasznosításával (tej, gyapjú stb.) magyarázható: az ilyeténképpen hasznosított egyedeket általában idősebb korban vágják le, amikor más hasznot már nem húzhatnak belőlük. Természetesen az egyedül húshasznosítású sertés maradványai tartalmaznak legnagyobb részarányban fiatal állatokból származó csontokat, minden második disznócsont subadultus egyedből származik (1. kép 2). Fontos az is, hogy a viszonylag nagy szannata anyagban a házityúk (Gallus domesticus) és egy közelebbről nem meghatározható (házi vagy vad) lúd (Anser sp.) csontjai is előkerültek. A sertéshez hasonlóan a házimadarak tartása is egyszerűbb legalább valamelyest letelepedett életforma mellett. E korszak újhartyáni csontanyagát, anatómiai bontásban az 1. táblázat tartalmazza. Az anyagban legnagyobb számban előforduló szarvasmarhacsontok szemmel láthatóan rövid szarvú, kistestű egyedekből származnak. Az egyetlen becsülhető marmagasságú tehén 105,2 cm magas lehetett (BARTOSIEWICZ 1988). A hasított felek kilenc astragalus méreteiből becsült tömege 65 kg körül volt (BARTOSIEWICZ 1984; STEN 1993), ami megfelel a kapott marmagassági érték által képviselt nagyságrendnek és kicsi, átlagosan mintegy 250 kg élősúlyú tehenekre enged következtetni. A mérhető ujjpercekből ítélve a lovak átlagos termetűek lehettek. Hasonlóan közepes méretű volt az a két kutya (Canis familiáris), amelyek 49,6, illetve 48,7 cm becsült marmagasságuk (KOUDELKA 1886) alapján a Bökönyi-féle 4. méretkategóriába sorolhatók (BÖKÖNYI 1984). Mindkét kutya egyenes lábú, egyikük meglehetősen gracilis alkatú egyed volt. E kutyák számításokkal becsült alkata és besorolása koponyaalakulásukban is megnyilvánul (1. függelék; 2. kép). Avar kori anyag Az avar kori állatcsontok száma a szarmata koriakétól messze elmarad (2. táblázat). Ennek ellenére ezek a leletek beleillenek az avarok állattartásáról számos lelőhely alapján kialakított képbe (BARTOSIEWICZ 1993). Különösen fontos a szarvasmarhaés juhfélék maradványainak viszonylag magas aránya, amit hagyományosan a pásztorkodó kultúrák életmódjával hoznak összefüggésbe. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy rendkívül kicsiny leletegyüttesekben a ritkább állatfajok (pl. a házityúk) csontjainak előkerülési valószínűsége CSÖkken (GRAYSON 1984; BARTOSIEWICZ 1991). Ezért egyes fajok puszta hiánya önmagában nem nyújt lehetőséget messzemenő következtetések levonására. Árpád-kori anyag A lelőhely legkisebb cs legnagyobb mértékben meghatározhatatlan csontanyaga az Árpád-kort képviseli. Az újhartyáni Árpád-kori állatcsontok között figyelemre méltó a sertések más lelőhelyeken (pl. MATOLCSI 1975; BÖKÖNYI 1976; BÖKÖNYI 1984a; VÖRÖS 1993) is jellemző jelenléte, noha e faj maradványainak viszonylag „nagy" arányát a rendkívül kicsi mintanagyság miatt kellő óvatossággal kell értelmeznünk (3. táblázat). Érdeklődésre tarthat még számot a lócsontok jelenléte, megjegyzendő azonban, hogy e faj maradványai a legtöbb kor lelőhelyein szórványosan előfordulnak. A keresztény Európában a lóhúsevést III. Gergely pápa tiltotta meg már 732-ben Winfried Bonifatius hittérítő 715-ös kezdeményezése nyomán, aki annak idején természetesen a lóhús egészségtelen voltára hivatkozott (BECKER 1994, 31). Negyed évezred elteltével, az újdonsült magyar ki-