A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

TROGMAYER Ottó: Régészetünk ezredfordulója

gyűjtő, szakíró, gyakran múzeumalapító Kisléghi Nagy Gyula, Milleker Bódog, Darnay Béla, Tari László, Csallány Gábor, Jósa András, Reizner János, Nyáry Jenő, Kada Elek, Bella Lajos, Marosi Arnold, Leszih Andor, Kállay Ödön, s a sor szinte befejezhetetlen. Nincsen ebben semmi csoda, hiszen akkor így volt egész Európában, hiszen a hallstatti temetőt egy bányamester mentette meg, s a franciaországi őskőkor első kutatói is jámbor abbék voltak. Persze az olyan óriások, mint Rómer Flóris, Kuzsinszky Bálint, Hampel József sokkal, de sokkal többet raktak a tudomány szekerére, mint mások. Sokan és sokat írtak már a kolozsvári régészeti tanfolyamokról, amelyeket az első világháború előtti nyarakon szerveztek a szakma képviselői számára. Abban az időszakban egyedüli lehetőség volt ott a tudományág összefoglaló esszenciájának megismerésére azoknak, akik nem egyetemen sajátították el a régészet alapjait. Az első világháború után, amikor a kolozsvári egyetem Szegedre települt, a két régészeti intézet, a budapesti és a szegedi, kétféle területen érte el különleges eredményeit. Elméleti téren Budapest (a DissPann sorozat bizonyítja), Tompa Ferenc, Patay Pál, Kutzián Ida s Alföldi András munkáival fémjelezve, Szegeden (a Dolgozatok) az ásatási tevékenység, s az új leletek azonnali közlése jelentett példát. Az elmúlt (a 20.) század felénél állt be a döntő fordulat, amikor a szervezetten induló, külön diplomát adó régészképzés megindult Budapesten, olyan új generációt kibocsátva, mely a honi régészet megújulását jelentette. A század utolsó harmadában Szegeden meginduló régészképzés ehhez a folyamathoz csatlakozott, s úgy tűnik, hasonló iskola alakul Pécsett is. A megváltozott társadalmi-gazdasági körülmények ma már tiltják — mint mindenütt — az amatőr gyűjtögetést, ámbár hitem szerint a múzeumok ma is csak a napvilágra kerülő leletek öt-tíz százalékáról szereznek tudomást. Ahogy a történelem eseményeit sem szabad mindig mai szemmel szemlélnünk, mai habitussal átélnünk, úgy az elmúlt másfél évszázad „amatőrjeit" sem szabad a mai módszerek elvárásai szerint megítélnünk, hanem tisztelettel kell adóznunk a szuvatrögök, kigylakövek, fejbiszők korának önzetlen gyűjtői előtt. Ők az alapító atyák, az általuk megmentett régiségek indították útjára a ma kutatásait. „Vésőm alatt porladva hullt márvány, s öklömben torzó, vagy bálvány maradt. " Szép a költői hasonlat, ha azt vizsgáljuk, miért maradt annyi torzó, a nagy lelkesedéssel, akarással tervezett kutatási tervek, elkezdett munkák között. Miért ment kárba annyi energia, pénz, idő, hit, ügyszeretet. Bizony kevés az olyan példa, mint a Kuzsinszky-féle epigráfia vagy a Réti-corpus, melyet Huszár Lajos tett teljesebbé. Móráék még azon panaszkodtak, hogy egy-egy újabb lelőhely vizsgálatát nem tudják megejteni, ám az egész ország régészeit megmozgató, tudatosan előkészített akciókról akkor nem eshetett szó. A német példára egykoron Szegeden meginduló topográfia talán az egyetlen olyan projekt, mely az elmúlt negyven esztendőben töretlen intenzitással folydogál, jórészt egyetlen ember lelkesedése eredményeként. Befejeződött a Csörsz-árok felmérése, sikerrel, s jó úton halad a limes-program is. Vannak sikeres és kevéssé sikeres kutatási programok. Leállt a bronzkori földvárkutatás, elakadt a nemzetségi központok kutatása, a teli-program, a kiadványok közül a lelet-corpusok kiadása akadozik, ezeket azonban részben pótolják az újabb és újabb kezdeményezések, kutatások. így sajnálatos, hogy a tervezett régészeti kézikönyvnek csupán első két kötete jelent meg, ezt azonban bizonyos fokig helyettesíti az előttünk fekvő kötet, hiszen az eddigi kutatások összefoglalására törekszik anélkül, hogy a különböző nézetekkel részletes vitába bocsátkozna. Az előszó írója elfogult, hisz sok szülőt is, amellett, hogy büszke gyermekének jó bizonyítványára, mégis ingerelnek azok a rossz tulajdonságok, amelyeket magában is felfedez, ám gyermekében felnagyítva lát. Az elmúlt fél évszázad kiemelkedő eredményei, a királyi központok feltárása (Esztergom, Buda, Visegrád, Székesfehérvár), az óbudai, dunaújvárosi, pécsi római kori ásatások, a vaskori tumulusok kutatása (Sopron, Százhalombatta, Süttő), újkőkori telepek s temetők (Aszód, Hódmczővásárhely-Gorzsa, Herpály, Vésztő, Polgár) vagy a méltán világhírű Vértesszőlős, Európa egyik legrégebbi ősemberének tanyahelye aranyéremmel és babérkoszorúval tünteti ki a hazai régészetet. Főképpen azok az elképzelések valósultak meg, amelyek irányítását különleges aurával rendelkező személyek vállalták fel (Tác-Gorsium római település, langobard és avar temetők vagy akár honfoglaló őseink síregyüttesei). Be kell látnunk, hogy a hazai jó szándékú törekvések összefogására nem jött létre teljes konszenzus az irányításért felelős kulturális tárca és az