A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 7. (Szeged, 2001)

TROGMAYER Ottó: Kora bronzkori sírok Sándorfalva határában

figyelmeztetnek, hogy ez az időszak több száz évvel hosszabb lehetett, és igen alacsony település-, illetve népsűrűségre kell gondolnunk (O'SHEA 1991). Ebben az esetben az egymással szomszédos etnikai vagy társadalmi egységek, nemzetségek vagy törzsek a folyó mentén fürészfogszerüen telepedhettek meg a jobb vagy bal parton anélkül, hogy egymás területérc mélyen benyomultak volna. A békés viszonyokra a Maros-kultúra korai temetőiben megtalálható nagyrévi típusú leleltek utalnak. Mindez összefügg a két kultúra genezisével is. A korábbi történelmi vázlat külön bevándorló csoportnak tartotta a nagyrévi, az óbéba-pitvarosi, majd a Szőreg-C — ide értjük Deszk, Klárafalva, Kiszombor, Pcrjámos, Mokrin leleteit is — típusú leletegyüttesck hordozóit. Ma már úgy gondoljuk, hogy a két nagy folyó, a Duna és a Tisza mentén két nagy, sok szempontból különböző csoport hordozói húzódtak észak felé. A Duna mentén a Somogy vár-Vinkó vei-kultúra, mely újabb impulzusok hatására, számos elemmel átszőve létrehozta a Nagyrév-kultúrát (SZABÓ 1992). A Duna-Tisza közén a vele rokon, talán belőle sarjadt Ada-csoport inkább közvetítő szerepet játszhatott. A Maros-kultúra korai együttesei, a Tisza vagy/és a Maros mentén érkeztek, s magukba olvasztották a Tiszántúl Makó-csoportjának hordozóit. E területen ugyanis, eddigi ismereteink szerint, nincs meg a Duna mentéről ismert proto-nagyrévnek megfelelő fokozat. Nem tartjuk kizártnak, hogy a jövő évtizedek szerencsés leletei alapján elkülöníthető lesz egy közbeeső fázis. Ezt követően jelenik meg a következő időszak Nagyrév-kultúrája a Közép-Tisza-vidéken, miként a Duna mentén is Csepel magasságáig. Figyelemre méltó jelenség, hogy a Nagyrév-kultúra elterjedését bemutató térképeken nem tüntetik fel, vajon az idézett jellegzetes edény milyen környezetben került elő (SZABÓ 1999). A dolgot alaposabban megvizsgálva kitűnik, hogy csaknem minden esetben import avagy szórvány darabról van szó. így tehát a kérdéses térképek nem a vizsgált kultúrák, hanem csak egyes, jellegzetes tárgytípusaik elterjedését mutatják be. A Maros-vidéken a Nagyrév-kultúra önálló megjelenéséről nem beszélhetünk. A Tiszántúlon a Makó típusú leleteket eddigi tudomásunk szerint az Óbéba temetőjével meghatározható együttesek követik, melyekből töretlen helyi fejlődéssel kialakulnak a Szőreg-Mokrin-Pcrjámos típusú együttesek. Ezeket együttesen, Banner János nyomán, Maros-kultúrának nevezzük, melynek számos horizontját lehet elkülöníteni. A sándorfalvai leleteket tehát e fejlődési sor egyik korai fázisának tartjuk. Korban talán nincsenek messze a szomszédos Kőtörés leleteitől, ám ennek eldöntésére még számos elemzésre és szerencsés ásatásra van szükség. Magának a kőtörési együttesnek is egyre időszerűbb az újra értékelése (V. SZABÓ 1999). A Sándorfalva-Eperjes lelőhely temetőjének megjelenésével egy olyan folyamat megindulását figyelhetjük meg a Közép-Alföldön, mely gazdasági, társadalmi fejlődésének eredményeként létrejönnek a nagy telltelepülések, gazdasági, kultikus központok s az ezekkel egyidős nagy temetők. E központok számát (Pécska, Klárafalva) meglehetősen alacsonynak tarthatjuk, a többség tanyás vagy néhány házas kis településen élt, a jelenséget terepbejárásaink igazolják. A többször említett nagy temetők, e kisebb közösségek egymáshoz tartozásának bizonyítékai is lehetnek, hacsak a már említett alacsony népsűrűség nem osztja be őket a futó századok lépcsőfokaiba. E folyamat bizonyítéka lehet számos tárgy és forma tipológiai átalakulása is. További kutatásra vár a Maros középső és felsőbb folyása mentén kialakuló kép rekonstrukciója, de várat magára a Dél-Alföld (Dél-Bánság) VersecVattina típusú leletegyüttesek genezisének megoldása is.