A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)

VÉKONY Gábor: László Gyula 90. születésnapjára

MFMÉ-StudArch VI (2000) 499-501 LÁSZLÓ GYULA 90. SZÜLETÉSNAPJÁRA „A név jövendöl". Abban a régmúltban, amelyet a ma 90 éves László Gyula olyan mélységes beleéléssel jelenített meg mindannyiunk számára, a név, az elnevezés, a szertartásos névadás nem divat, nem hirtelen támadt egyéni ötlet szülötte volt, hanem tudatos törekvés arra, hogy a nevet kapott sorsát egész életére meghatározzák. Ahogy a név — minden név — természetes módon meghatároz. Mint Szókratésszel mondatja Platón Kratüloszában: „ Azt hiszem ugyanis, helyénvaló, ha az oroszlán fiát oroszlánnak, a lóét pedig lónak hívják... No és nem érvényes talán ez a királyra is? Mert a királytól király, a jótól jó és a széptől szép származik... ezért hát aztán ugyanazzal a névvel is kell nevezni. " (Szabó A. fordítása.) A kapott név tehát összeköt, rokoni kapcsolatot teremt: „mert a királytól király, a jótól jó és a széptől szép származik". A név tehát összeköt és meghatároz. Ahogy a bevezető idézet latin eredetijének — „Nomen est omen" — tudós meghatározása tanítja, az emberi történet múltjában gyakran találkozunk sorsirányító nevekkel. Ezek a megszületett gyermeknek kívánnak hosszú életet, jó egészséget, boldogságot, bátorságot, szépséget, hatalmat, gazdagságot: „ Gazdag legyen ", „ Úr legyen ", „ Barát legyen " (Bay-bolsun, Bey-tursun, Dos-bolsun). De sorsirányító lehet a név akkor is, ha nem annak gondolatával adják, hiszen ki ne érdeklődne az iránt, hogy mit jelent a neve, melyikünk nem figyel arra, hogy nevét milyen nagyságok viselték, s van-e közöttünk olyan, akit nem befolyásolt a nevét viselő történeti vagy kultúratörténeti személyiség példája. Hiszen a keresztény névadás oka sem pusztán a szenttisztelet, hanem az is, hogy a névadó szent élete mintául szolgáljon a nevet kapottnak. így van ez más névadások esetében is. Hogy itt most csak egyre figyeljünk: egy diák számára fontos lehet, ki volt iskolájának névadója, mit csinált, s az, amit tett, s amit csinált, lehet-e példa, lehet-e minta neki. Akár egy egész életpályát meghatározhat csupán egy iskolanév, válhat így — mint a régmúlt tudatos névadásában — sorsirányító névvé is, s ezzel együtt — a névadó példájával — emberformálóvá! Milyen példát ad, milyen példát adhat nekünk László Gyula? Vagy kérdezhetjük röviden: kicsoda László Gyula? Erre hitelesen igazán csak ő tud válaszolni, mint ahogy válaszolt többször is, talán sejtvén, hogy segítenie kell nekünk, nehezen fogalmazó utódainak. Hadd idézzek e válaszokból egy negyedszázaddal ezelőttit, azért is ezt, mert ekkor még nyarainak nagy részét itt Felgyőn, ásatásán töltötte: „ 1910-es születésű vagyok és székely ivadék. Eddig négyszáznál több nyomtatott munkám jelent meg, köztük két tucatnyi könyv, sok tanulmány, de sok újságba írt dolgozat is, amelyeket éppen olyan komolyan vettem, mintha szakemberek számára írtam volna. Tudományos és művészeti érdeklődésemet, talán képességet mondhatnék, a legkiválóbb magyar kutatók és művészek nevelték. Kortársaim és barátaim között tisztelhettem a XX. század magyar Pantheonját. Ebben a légkörben gondolhatják — gondolom —, hogy minden leírt soromért, minden megformált gondolatért a legnagyobb felelősséget érzek, hiszen nem lehetek méltatlan sem hozzájuk, sem pedig ahhoz a tisztasághoz, amelyet otthonról hoztam, s amelyet — szeretném hinni — soha meg nem tagadtam. Legyen talán ennyi elég magamról, talán csak még azt tenném hozzá, hogy nem az a becsvágyam, hogy ismert legyek, hanem éppen az, hogy még életemben elfelejtsenek. Am vigyázzanak! Ez a legnagyobb becsvágy, ugyanis úgy értem, hogy ami maradandó munkásságomból, az, ami beleivódik köztudatunkba, annál már nem is fontos, hogy ki az, aki először gondolta, ki az, aki annak idején boldogan felfedezte. " így vall magáról néhány szóval László Gyula, mint mondja „az illendőség határain belül" 1975ben, a nagyszentmiklósi kincsről, történeti hazánk leggyönyörűbb, történetileg sokat vitatott emlékéről készült könyvének megírásakor. A négyszáznál több munka persze azóta majd nyolcszázra szaporodott, s tehetjük hozzá, szaporodik azóta is folyamatosan. A 20. századi magyar Pantheonban pedig nagyjaink között László Gyulát is tisztelhetjük, akinek megadatott legnagyobb becsvágyának beteljesülése is, hiszen bizony nem csak mi, tanítvá-