A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 6. (Szeged, 2000)

NAGY Margit – NEUMANN, Günter – POHL, Walter – B. TÓTH Ágnes: A gepidák

kézművesség (ötvösség, fazekasság) hagyományainak avar kori tovább élése (FETTICH 1936, összefoglalóan: KISS 1992), sőt a gepida lakosságnak az Avar Birodalmon belüli áttelepítése (pl. Környe, Kölked-Feketekapu). Szervezett áttelepítésről ugyan az írott források nem szólnak (BÁLENT 1995), de a kora avar kori germán jellegű emlékanyag interpretálásakor ezzel a lehetőséggel számolni lehet (MARTIN 1973; KISS 1992). Anyagi kultúra (N. M.-B. T. A.) Kerámia (B. T. A.). A Felső-Tisza vidéken a 2. század végétől a 4. század elejéig terjedt el az ún. beregsurányi típusú fazekasáru (provinciális római mintázatot és formát utánzó szürke, korongolt edények). A kutatás mai álláspontja szerint az ilyen, nagy vásárlókör számára dolgozó központok nem etnikus jelenségek (sem vandál, sem gepida), hanem áruikat a közelben élő népcsoportok egyaránt vásárolhatták

7 (BÓNA 1986). Csak a soros temetőkben az 5. század utolsó harmadában és a 6. század 1. felében megjelenő kerámiát tekinthetjük biztosan a gepidákhoz köthetőknek. Az általuk kialakított edényművesség többgyökerű. A 3. századi északkelet-magyarországi leletanyagban már megjelenik a kettőskónikus, széles szájú táltípus, kézzel formált germán előképek korongolt változata. Az Alföldre beköltöző gepidákra nagy hatással lehetett az itteni késő szarmata kerámiaművesség, az ő közvetítésükkel vehették át a késő római eredetű, szürke, szemcsés soványítású, korongolt házikerámiát (fazekak, bögrék, hombáredények). Az 5. századi gepida keramikában még érezhető a Csernyahov-Marosszentanna-kultúra hatása: a kannelírozott korsók, erősen kihajló peremű, csonka kúpos tálak használata. Ebben a korszakban sok szállal kapcsolódnak a Duna-vidék, illetve a Kárpát-medence egyéb területeinek fazekasságához, ez nyilvánul meg pl. a perem alatti párnatagból induló fülű, gazdagon besimított díszű, ún. murgai korsók általános használatában. A gepida díszkerámiára egyébként is jellemző a sokféle besimított minta használata; ez származhat a Csernyahov-Marosszentanna-kultúrából is, de a Dél-Alföldön a késő szarmata - hun kori fazekasság hatása ebben is érvényesült. Jellemző a füles korsók és kancsók háló-, zegzug-, fenyőmintás besimítása; hasonló a díszítése a díszpoharak élesen kettőskónikus, vízszintes bordákkal tagolt csoportjának is. A díszpoharak másik csoportja körte formájú, bepecsételt díszű, ez a díszítésmód késő római előképekre vezethető vissza és talán Pannónia Sirmensis műhelyeiből terjedhetett el a 6. század első felében. Ez a magas színvonalú fazekastermék a gepida szállásterület számos, az aktuális divatot követő kisebb műhelyében (pl. Törökszentmiklós) készülhetett (CSEH 1990a), de nemhogy sorozatárut, de két-két azonos arányú, méretű és mintázatú darabot is alig találni. Ez a „klasszikus" gepida kerámiaművesség egységes képet mutat az Alföldön, a Szerémségben és Erdélyben, nincsenek területileg elhatárolható csoportjai, csak — most még alig kirajzolódó — mühelykörzetei. A kézzel formált, egyszerűbb edények használata — a gepidákat megelőző és követő korszak leleteivel ellentétben — nem volt jelentős (3. kép).

8 A gepida királyság bukásával a gepida fazekasság is eltűnt; a kora avar agyagművesség nem folytatta a gepida hagyományokat. Kivétel a dunántúli kölkedi lelőhely, ahol a bepecsételt, körte formájú típus még egy ideig használatban volt (CSEH 1990; BÓNA-CSEH-NAGYTOMKA-TÓTH 1993). Fegyverzet (N. M.). Jellegzetes gepida támadó fegyver a spatha: 80—100 cm hosszú, kétélű, egyenes pengéjű, olykor zárótaggal ellátott markolatú kard. A kardokat fából és bőrből készült tokban hordták, melynek az alsó végét ívelt fémveret (Ortband) védte (CSEH 1990; BÓNA-C SEH-NAGY- TOMKA-TÓTH 1993). A kardokat a bal oldalon viselték, felcsatoláshoz vas- vagy bronzcsattal ellátott szíjat hordtak. A sírokban általában a kard viseleti helyén kerül elő, de előfordul, hogy szíjával együtt a jobb kéz csontjainak közelében találják (BÓNA 1976; NAGY 1984). A kardok markolatához gyakran mészkőgyöngy-csüngőket szereltek. A hun kori szirmabesenyői és az 5. század középső harmadából való érmihályfalvai/Valea lui Mihai (Ro) sírban a spatha és a sax együtt fordult elő (BÖHNER 1986; BÓNA 1991) A Tisza-vidéki temetőkben a saxok 54-72 cm hosszúak, temetéskor vagy a bal felsőkar mellé, vagy a jobb kéz mellé helyezték (CSEH 1989a; CSEH 1990). A lándzsás harcosok száma Szentes-Berekháton (19 sír) és Szőregen (11 sír) a legmagasabb; a legtöbb íjász harcos szintén a szentes-berekháti közösségben volt (27 sír). A gepida lándzsák két főbb csoportra oszthatók: a nagyméretű, nehéz (hun kori eredetű) lán8 A gepida kerámiáról összefoglalóan: ld. 4. és 6. jegyzet, továbbá: CSEH 1990; BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993)!