A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

TROGMAYER Ottó: Crux aurea reginae Giselae (Talányok és bizonyosságok)

hogy a két Gizellát megmintázó ötvös nem látta a királyné koronáját, azaz nem tartozott a királyi udvarhoz. Gerevich Tibor és Horváth János szinte bizonyosnak látják a hazai műhelyt, Kovács Éva korábbi bizonytalankodás után maga is úgy vélekedett, hogy a műtárgy eléggé társtalan ahhoz, hogy önálló műhely alkotásának tekinthessük. E szemlélet szerint a kérdéses műhely nem lehetett másutt, mint Magyarországon. MŰHELYTITKOK A kereszt bemutatásánál már szólottunk azokról a részletekről, melyek vizsgálata közelebb vihet az eredeti műhely, esetleg az előállítás időpontjának közelebbi meghatározásához. Párhuzamai, ha nem is nagy számban vannak, ám az eltűnteket is figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy az ereklyét is tartalmazó, közel 50 cm magas votív keresztek felajánlásának szokása általános volt a 11. századi Európában. A már említett Lothar-kereszt (1000 körül), a birodalmi kereszt (1030 körül), a Gizella-kereszt (1030 körül), a Bernward-kereszt (1020 körül) sorát a Fernando-kereszt (1063) egészíti ki. Ez utóbbit I. Ferdinánd, Kasztília királya készíttette. A sort a Welf-kincs két darabja (1040 körül), s az ún. Blasius- vagy Adeléhaid-kereszt folytatja. Technikai, stílusbeli egyezések mellett legalább ugyanannyi különbség is kimutatható közöttük, nem utolsó sorban azért, mert mindegyik más műhelyben készült A szépívű, különböző szempontú stíluselemzések már napvilágot láttak mindegyikükről, a magunk apró megfigyeléseit az alábbiakban foglaljuk össze: A tárgy megtervezésekor az élen levő felirat szövege már a tervező rendelkezésére állhatott. Az 1,5 cm széles felület megszabja a majuszkuláris betűk szélességét is. így ki lehetett számítani — megközelítő pontossággal —, milyen hosszú szalagra volt szükség a kívánt szöveg megjelenítéséhez. A szalag, azaz a szöveg hossza tehát meghatározta a kereszt magasságát, illetve az ehhez viszonyítottan arányos szárak szélességét. Az adományozásra utaló felirat két változata jelenik meg az elő- és a hátlapon. Ez a kettősség egyedülálló az analógiák ismeretében. Érthetővé válik azonban, ha szemünk előtt tartjuk a két oldal másságát. Az előoldal kereszt alakú aranylapján pusztán az oda komponált vers és az öntött corpus helyezkedik el. A hátoldalon gazdagon díszített alapon, az úgyszólván csak kontúrokkal jelölt Krisztus, valamint a négy evangélista jelképe másik műhely vagy másik kéz meglétét készteti feltételezni. Ha másik műhely, akkor rögtön érthető az adományozási felirat megkettőzése. Igaz ugyan, hogy e kereszteket a körmenetekben is hordozták, ám a viszonylag kis betűk akkor sem látszhattak távolról, ha az ájtatoskodók tudtak volna olvasni. A feltételezett két kéz munkáján készült remekmű elkészítésének hogyanját tovább bonyolítja az elő- és hátlap szegélye. Az ezeken levő foglalt zománclapocskák közeli párhuzamait megtaláljuk ugyanis egy biztosan Regensburgban készült ötvöstárgyon, az Uta-evangeliárium tokjának borítóján. A könyv és tokja is a kiváló német szakértők szerint 1020 körül készülhetett, tehát közel egyidős vizsgált keresztünkkel. Azok a vélemények, melyek a kereszt regensburgi készítése mellett törnek lándzsát első érvként Uta apátnő könyvének díszes tokját említik. Mindenekelőtt elutasítjuk azt a feltételezést, mely szerint a Gizella-kereszt szegélye egy könyvfedél másodlagosan felhasznált része. Biztosak vagyunk abban, hogy a szegélyt olyan mester készítette, aki a két kéz által készített elő- és hátlapot egy műtárggyá formálta. A királyi ötvösmühelyben, Kelet és Nyugat határán természetes, hogy mindkét iskola hatása érződött. Gondoljunk csak István nyugati mintára vert ezüst- és bizánci mintára vert aranypénzeire. Meggyőződésünk, ha az itt készült ötvösremekeknek csak a negyedét ismernénk, már biztosan el tudnánk különíteni a mesterek keze nyomát. István királysága mintájául II. Henrik udvarát választotta. Onnan nemcsak írnok érkezett Esztergomba, hanem talán már Gizella kíséretével ötvösök, olyan apácák, kik jártasak voltak egyházi ornátusok elkészítésében, építészek, harangöntők, egyszóval olyan tudományok ismerői, amilyenek csak ritkán teremtek a fejedelmi udvarban. Éppen Gizella kísérete teremthette meg a Nyugathoz kapcsolódás első igazi személyi feltételeit. Közhelynek számít, hogy a század közepén bekövetkezett egyházszakadás (1054) nem jelentett a művészetben olyan eltávolodást, amilyet mai körülmények között elképzelnénk. A két kultúra egymás melletti életében a bizánci hatások még nagyon soká ki-