A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 5. (Szeged, 1999)

NAGY Margit: Ornamenta avarica II. A fonatornamentika

kációja jelenik meg, az esetek többségében megbízható, jó rajzokon, az avar díszítőmotívumok csoportosítását meg kellett kezdeni (NAGY 1998). Az összehasonlítás a nyugat- és dél-európai ornamentikával ma már szerencsére nem minden előzmény nélküli (HASELOFF 1986, 89-102; HASELOFF 1990). A közös alap: az antikvitás, azaz a késő római kora bizánci díszítőművészet. Amíg az avarok a 6. században nem ismerkedtek meg az antik díszítőornamentikával, addig széles körben az ornamentika nélküliség, azaz a díszítés nélküliség volt a jellemző. Csak a leggazdagabbak számára díszítették az ékszereket, fegyvereket; igaz, ezeknek a tárgyaknak a készítési helye többnyire olyan műhelyek közelében lehetett, ahol a díszítést kitalálták. Az avar területen dolgozó ötvösök azonban rövidesen le tudták másolni a mintákat és azoknak egy része —jelentésük ismeretével együtt —, népi körben elterjedt varázsmotívumokká (a fonatrészletek, így a Herakles- és Salamon-csomók is), sőt egyes formák többé, leginkább a szinkretizmussal magyarázható pogány-keresztény jelképekké is válhattak. Művészettörténeti szempontból a Kárpát-medencében az avar kori iparművészet ornamentikáját összekötő kapocsnak tekinthetjük a népvándorlás kor és a preromán kor művészete között. Avar kori kőfaragvány előkerülése nem kis meglepetés lenne; bár a jövőben ilyen lelettel aligha számolhatunk, azért megvizsgálandó, hogy a sokféle formájú vasbalta között nincs-e egyik végén hegyes, másik végén éle felé kiszélesedő, rézsútosan lefelé kalapált oldalú kőfaragó szerszám. Kőfaragósír ezideig nyugati germán területen is csak egyetlen egy került elő (Fellbach-Schmieden, Baden-Württemberg) (ROTH 1986, 88-89, Abb. 58-59); de az avaroknál talán a kőfaragvány ok hiányát a mester pótolhatná. A FONATORNAMENTIKA HELYI ELŐZMÉNYEI A fonatok a keleti gót Itáliában (az 5-6. században) a római kori mozaikokon, az épületek faragott kövein, stukkóin és falfestményein voltak láthatók. G. Haseloff véleménye szerint innen kerülhettek a germán ékszerek díszítésébe (pl. Desana, Stinkenbrunn, Köln) (HASELOFF 1981 II, 588-589, Abb. 393-396). A Kárpát-medencében az igényes kivitelű fonatornamentika már a szilágysomlyói gepida fejedelmi kincs fibulakeretezésein megjelent. A kétrészes kétszalagos, aranydrótból font „tömött" fonatot (Kiss Attila leírásában kalászmintát) a II. kincslelet zománcos fibulapaijánál és a két legnagyobb méretű fibulapárnál alkalmaztak. Az erősen kopott zománcos fibulapárt a lelet legrégebbi ékszereinek lehet tartani, míg a nagyméretű fibulapárok a legkésőbb, az 5. század középső harmadában készülhettek (KISS-BERNHARD-WALCHER 1999. 27-28, 55-56, kat. 52-53 és 60-61, 57-58, 62-63). Az aranylemezzel borított, pelta formájú mintákkal díszített fibulapárnál a késő római művészettel való kapcsolat nem lehet vitás. A hun kor után, az 5. század második felében a gepida ékszereknél — eddigi tudásunk szerint —, nem alkalmaztak háromszalagos fonatmintát, csupán a rómaitól átvett kötélfonatmintát (NAGY 1989, 378, 4. kép la, 2b). A langobardoknál ellenben a zurani (Morvaország) halomsírból előkerült, keresztben rovátkolt díszü háromszalagos fonatmintával díszített fatöredék (faláda vagy gerendavázas sírépítmény darabja) (TEJRAL 1987, 382, Taf. 61) jelzi, hogy náluk a bonyolult fonatminta az 5. század végén nem volt ismeretlen. A pannóniai szállásterület — művészi szempontból egyik legértékesebb — leletéből, a veszkényiből szempontunkból most a kereszt alakú szíjelosztók érdekesek (BÓNA 1974, 105, 81. kép). Díszítésükhöz antik lépcsősmeandert, kétrészes kétszalagos fonatminta-kereszteződést (a Heraklescsomó részletét) és negatív kötélfonatmintát használtak fel (NAGY 1998, 3. kép 2. 2a-c). A lépcsősmeander a fibulák díszítésében kétféle módon jelentkezik: önmagában, egymás alatt, a fibulák kengyelén, és szembefordítva, a láblemez térkitöltő elemeként (1. kép 1-2). A mesterek az egyszerű geometrikus mintánál is változatosságra törekedtek: a sveteci/schwazi fibulának a kengyelmintája negatív formában, a szentendrei 29. sír fibulájának kengyelén alkalmazott meandersor pozitív formában készült (1. kép 3-4, alsó rész). Negatív változatnál csak a kontúrok emelkednek ki, a tényleges motívum a háttérbe mélyül; pozitív mintánál a keretezés sekélyebb. Az öntőminta készítéséhez természetesen mindezt fordítva kellett kifaragni. A láblemez díszítése mindkét fibulán negatív formát mutat. Ha elkészítjük a pozitív nyomatot (1. kép 4), kitűnik, hogy a Szentendre /Schwatz/Lucca/Belfort típusú, elefántpárral díszí-