A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)
A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - KISS Gábor: A késő avar kori állatfejes övfogók és akasztóveretek
csatoknak valószínűleg egy helyben, a 6. század második - 7. század első felében kialakult változatát képezik, ugyanúgy mint a velük szorosabb-lazább kapcsolatot mutató hasonló, bajor területeken elterjedt (Emling-, Oberpiebing-, Untereching- és Inzing-típusú) csatok (16. kép 2) (UENZE 1966,173-174, Abb. 16). Ez utóbbiak majd fél évszázaddal későbbiek a hasonló kárpát-medencei csatoknál, amelyek ily módon némiképpen akár azok előzményeinek is tekinthetők. Az előképet jelentő állatfejes csatok mintái nyilván a Duna menti kereskedelmi úton — az egykori római limes-út —jutottak bajor területre (UENZE 1966, 167-169), ahol aztán tovább fejlődtek. Az említett kárpát-medencei csattípusok (a Pápa- és Gátér-típus) minden bizonnyal a Salona-Histria típusú bizánci csatokból fejlődtek ki, amelyek általában késő antik környezetben kerülnek napvilágra a Bizánci Birodalom peremvidékén (UENZE 1966,165166; IBLER 1992, 143, 35. j.). Ebben az összefüggésben meg kell említenem, hogy a kárpát-medencei állatfejes övforgókhoz és akasztóveretekhez szorosan kapcsolható „párizsi kapocs alakú", tátott szájú állatfejekkel díszített tarsolydíszeket legutoljára összefoglaló Garam Éva (GARAM 1995,316,384-386), ezek kialakulását — akárcsak Syna Uenze (UENZE 1966, 171-172) — éppen a szíjbújtatós bizánci csatokból (7-8. kép) vezette le. Megfigyelése szerint ezek a darabok fejlődésük következtében eredeti csat funkciójukat már elvesztették (GARAM 1995, 384-386). A 6-7. században széles körben elterjedt szíjbújtatós bizánci csatoknak alighanem nagy szerepük lehetett több más viseleti tárgytípus kialakulásában is. A Bizánci Birodalom területén gyártott bizánci csatok, temérdek más kereskedelmi áruként szolgáló tárgy szétsugárzásával együtt természetesen a késő antik kultúra egyéb más elemeit is (így a különféle ábrázolásokat, motívumokat és képtípusokat stb.) messze földön elterjesztették, a birodalom peremterületein és még azokon túl is. így kevéssé csodálkozhatunk azon, hogy akasztóvereteink közül a Stúrovo/párkányi és az albániai darabokon olyan jellegzetes állatfejekkel találkozunk, amelyek ott láthatók már a korábbi késő római övcsatokon is. Jól illusztrálja ezt pl. Hermann Bullinger késő antik övdíszekről írott könyvének második kötete (BULLINGER 1969). Jó néhány késő római csat tövisén is találkozunk különféle állatfejekkel (9. kép). Ezek a csattövisnyúlványok, alakjukat tekintve, nemegyszer késő avar kori állatfejes övforgóinkat idézik. Sőt az egyik egyedi darabnak, nevezetesen a nemesvölgyi 38. sír sasfejes övforgójának (3. kép 8) alakja szinte hajszálra megegyezik a franciaországi Sedanban lelt késő római övgarnitúra csatjának tövisén látható sasfejeket mutató szimmetrikus nyúlvánnyal (12. kép 3). Az eddig elmondottakból arra következtethetünk, hogy a késő avar kori állatfejes övforgók és a hozzájuk szorosan kapcsolódó állatfejes akasztóveretek prototípusai a Bizánci Birodalomban, illetve annak peremterületén — nevezetesen a Kárpát-medencében és a tőle délre, az Adriai-tenger keleti partvidékén — nagyjából egy időben fejlődtek ki a 7. század folyamán. Éppen azon a területen tehát, ahol jelentős számú késő antik eredetű népesség élt. Nyilván az sem lehet véletlen, hogy ezen helyben maradt vagy éppen áttelepített késő antik lakosság temetőiben találjuk meg tárgyalt tárgytípusaink legkorábbi példányait (Keszthely, Kruja). Ezeket örökölte meg tehát a 8. században a Kárpát-medencében felvirágzott késő avar öntött bronz művészet, a griffes-indás kultúra, amely mind steppei, mind antik hagyományokat magába olvasztott. A felsorolt jelenségek alapján úgy gondolom, hogy a késő avar kor elején, azaz a 7. század végén és a 8. század első felében a Kárpát-medencében elterjedt állatfejes övforgók és akasztóveretek a szíjbújtatós bizánci csatok állatfejes (ún. Pápa- és Gátér-) típusából fejlődtek ki, vagy fejlődésük legalább is ezekkel igen szoros kapcsolatban állt. Az adott függesztő funkcióhoz ugyanis vagy csatot, vagy másik megoldásként akasztóveretet, illetve övforgót használhattak, amelyekre a hosszan bevágott szíjat hurkolták rá (12. kép). Mind az állatfejes övforgók, mind az akasztóveretek legkorábbi, 7. századi prototípusainak létrejötte a Bizánci Birodalomban, illetve annak peremterületén — a mai Albánia, Horvátország és Magyarország területén — élt késő antik eredetű lakosság által lakott területen történt, ugyanúgy mint a bizánci csatok Boly-, Zelovce/Zély-, Pápa- és Gátér-típusának kialakulása. Eredetük ismét rávilágít arra a szoros kapcsolatra, amely a Kárpát-medence — elsősorban annak délnyugati része — és az Adriai-tenger keleti partvidéke között a 6-7. század folyamán fennállt. Erre nemcsak a már vizsgált késő antik eredetű tárgyak — különféle bizánci csatok, pontkörös bronzok, korongfibulák stb. — utalnak, hanem az Albánia és a Balkán más területein egyre szaporodó késő avar típusú övdíszek is, melyek nem egy esetben a kárpát-medencei darabok előzményeinek látszanak. Ezek a kapcsolatok természetesen majd további alapos vizsgálatot igényelnek. A késő avar kor övdíszítő művészetében fellelhető antik előzmények vizsgálata nem új keletű a