A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - KISS Gábor: A késő avar kori állatfejes övfogók és akasztóveretek

csatoknak valószínűleg egy helyben, a 6. század má­sodik - 7. század első felében kialakult változatát képezik, ugyanúgy mint a velük szorosabb-lazább kapcsolatot mutató hasonló, bajor területeken el­terjedt (Emling-, Oberpiebing-, Untereching- és In­zing-típusú) csatok (16. kép 2) (UENZE 1966,173-174, Abb. 16). Ez utóbbiak majd fél évszázaddal későbbiek a hasonló kárpát-medencei csatoknál, amelyek ily módon némiképpen akár azok előzményeinek is tekinthetők. Az előképet jelentő állatfejes csatok mintái nyilván a Duna menti kereskedelmi úton — az egykori római limes-út —jutottak bajor területre (UENZE 1966, 167-169), ahol aztán tovább fejlődtek. Az említett kárpát-medencei csattípusok (a Pápa- és Gátér-típus) minden bizonnyal a Salona-Histria tí­pusú bizánci csatokból fejlődtek ki, amelyek általá­ban késő antik környezetben kerülnek napvilágra a Bizánci Birodalom peremvidékén (UENZE 1966,165­166; IBLER 1992, 143, 35. j.). Ebben az összefüggésben meg kell említenem, hogy a kárpát-medencei állatfejes övforgókhoz és akasztóveretekhez szorosan kapcsolható „párizsi kapocs alakú", tátott szájú állatfejekkel díszített tarsolydíszeket legutoljára összefoglaló Garam Éva (GARAM 1995,316,384-386), ezek kialakulását — akár­csak Syna Uenze (UENZE 1966, 171-172) — éppen a szíjbújtatós bizánci csatokból (7-8. kép) vezette le. Megfigyelése szerint ezek a darabok fejlődésük kö­vetkeztében eredeti csat funkciójukat már elvesztet­ték (GARAM 1995, 384-386). A 6-7. században széles körben elterjedt szíjbújtatós bizánci csatoknak alig­hanem nagy szerepük lehetett több más viseleti tárgytípus kialakulásában is. A Bizánci Birodalom területén gyártott bizánci csatok, temérdek más kereskedelmi áruként szolgáló tárgy szétsugárzásával együtt természetesen a késő antik kultúra egyéb más elemeit is (így a különféle ábrázolásokat, motívumokat és képtípusokat stb.) messze földön elterjesztették, a birodalom peremterü­letein és még azokon túl is. így kevéssé csodálkozha­tunk azon, hogy akasztóvereteink közül a Stúrovo/pár­kányi és az albániai darabokon olyan jellegzetes állat­fejekkel találkozunk, amelyek ott láthatók már a korábbi késő római övcsatokon is. Jól illusztrálja ezt pl. Hermann Bullinger késő antik övdíszekről írott könyvének második kötete (BULLINGER 1969). Jó né­hány késő római csat tövisén is találkozunk különféle állatfejekkel (9. kép). Ezek a csattövisnyúlványok, alakjukat tekintve, nemegyszer késő avar kori állatfe­jes övforgóinkat idézik. Sőt az egyik egyedi darabnak, nevezetesen a nemesvölgyi 38. sír sasfejes övforgójá­nak (3. kép 8) alakja szinte hajszálra megegyezik a franciaországi Sedanban lelt késő római övgarnitúra csatjának tövisén látható sasfejeket mutató szim­metrikus nyúlvánnyal (12. kép 3). Az eddig elmondottakból arra következtethe­tünk, hogy a késő avar kori állatfejes övforgók és a hozzájuk szorosan kapcsolódó állatfejes akasztóve­retek prototípusai a Bizánci Birodalomban, illetve annak peremterületén — nevezetesen a Kárpát-me­dencében és a tőle délre, az Adriai-tenger keleti partvidékén — nagyjából egy időben fejlődtek ki a 7. század folyamán. Éppen azon a területen tehát, ahol jelentős számú késő antik eredetű népesség élt. Nyilván az sem lehet véletlen, hogy ezen helyben maradt vagy éppen áttelepített késő antik lakosság temetőiben találjuk meg tárgyalt tárgytípusaink leg­korábbi példányait (Keszthely, Kruja). Ezeket örö­költe meg tehát a 8. században a Kárpát-medencé­ben felvirágzott késő avar öntött bronz művészet, a griffes-indás kultúra, amely mind steppei, mind an­tik hagyományokat magába olvasztott. A felsorolt jelenségek alapján úgy gondolom, hogy a késő avar kor elején, azaz a 7. század végén és a 8. század első felében a Kárpát-medencében elterjedt állatfejes övforgók és akasztóveretek a szíj­bújtatós bizánci csatok állatfejes (ún. Pápa- és Gá­tér-) típusából fejlődtek ki, vagy fejlődésük legalább is ezekkel igen szoros kapcsolatban állt. Az adott függesztő funkcióhoz ugyanis vagy csatot, vagy má­sik megoldásként akasztóveretet, illetve övforgót használhattak, amelyekre a hosszan bevágott szíjat hurkolták rá (12. kép). Mind az állatfejes övforgók, mind az akasz­tóveretek legkorábbi, 7. századi prototípusainak lét­rejötte a Bizánci Birodalomban, illetve annak pe­remterületén — a mai Albánia, Horvátország és Magyarország területén — élt késő antik eredetű lakosság által lakott területen történt, ugyanúgy mint a bizánci csatok Boly-, Zelovce/Zély-, Pápa- és Gátér-típusának kialakulása. Eredetük ismét rávilá­gít arra a szoros kapcsolatra, amely a Kárpát-me­dence — elsősorban annak délnyugati része — és az Adriai-tenger keleti partvidéke között a 6-7. század folyamán fennállt. Erre nemcsak a már vizsgált késő antik eredetű tárgyak — különféle bizánci csatok, pontkörös bronzok, korongfibulák stb. — utalnak, hanem az Albánia és a Balkán más területein egyre szaporodó késő avar típusú övdíszek is, melyek nem egy esetben a kárpát-medencei darabok előzménye­inek látszanak. Ezek a kapcsolatok természetesen majd további alapos vizsgálatot igényelnek. A késő avar kor övdíszítő művészetében fellel­hető antik előzmények vizsgálata nem új keletű a

Next

/
Thumbnails
Contents