A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Archaeologica 4. (Szeged, 1998)

A KELET-EURÓPAI STEPPE ÉS A KÁRPÁT-MEDENCE TÖRTÉNETI KAPCSOLATAI AZ 5-12. SZÁZADBAN - NAGY Margit: Ornamenta Avarica I. Az avar kori ornamentika geometrikus elemei

erscheint es mir doch am glaubwürtigsten, dass wir hier mit einer verhälmismäßig späten Ausstrahlung der orientalisch klassischen Kultur zu rechnen haben. " A bizánci kulturális hatás a 6-8. században sokféle módon érhette az avar műveltséget (Kiss 1996a) és számos útvonalon, ornamentikái formában juthatott el ide (Kiss 1995,101-102; DAIM 1996). Egyre tisztábban rajzolódik ki azonban, hogy a Dunántúl az avar korban is fölényben volt az Alfölddel szemben, az ötvösmunkák minőségét, a fonatminták zoomorfizációját tekintve. A pannóniai fölényt nem ingatta meg a geometrikus ornamentika számbavétele, sőt megerősítette. E jelenség magyarázata lehet, hogy a Dunántúlon a késő antik fémöntő műhelyek a germán uralom alatt és az avar foglalás után sem szűntek meg működni.

8 A fémművesség gyakorlásához műhely, mester, szerszámok, alapanyag szükséges, mindezeken túl a fémöntés és a préselés technikájának ismerete, a minták megtervezéséhez (amennyiben a tervező maga az ötvös) némi rajzkészség: csupa olyan dolog, melyeknél a tanulásnak és a hagyományok átadásának nagy szerepe lehetett. A népvándorlás korban a művészek és az iparosok munkáját a hagyomány határozta meg, azt fogadták el, aki a korábbi formákat és díszítéseket használta. Újító, a mai értelemben szabadon alkotó művész ebben a korban kivételnek számított. Ha volt ilyen mester, akkor pl. egy-egy frank kolostorban, királyi ötvösműhelyben dolgozhatott (SCHEY 1935, 4245; BOGYAY 1932, 32-34; ROTH 1986, 135-137). Az avar kor kezdetén a Dunántúl bizonyos műhelyeiben működtek olyan mesterek, akik képesek voltak eredeti kompozíciókat tervezni, és azokat öntött technikával előállítani. A mesterek népi hovatartozásának kérdése (HASELOFF 1990; STADLER 1996) messzire vezetne, ez valószínűleg egyelőre nem eldönthető. Magam részéről azt a megoldást tartom hihetőnek, hogy az antik fémműhelyek nem pusztultak el, hanem a langobardok elvonulása után továbbra is működtek, gyártották a fémvereteket és az ékszereket, kiszolgálva az avar kori tehetős lakosság igényeit. Ebből következik, hogy a megrendelő szabta meg a tárgy formáját és díszítését, és ez az igény nem biztos hogy egybeesett a megrendelő népi hovatartozásával. Azt a feltevést kockáztatnám meg, hogy a „germán" jellegűnek tartott tárgyak (fogazás, fonatornamentika) az esetek többségében éppúgy nem „germán" etnikumú tulajdonost jelentenek, mint ahogy nem merül fel például sem pannóniai római vagy bizánci származás lehetősége a szeged-sövényházi avar férfi esetében sem, akinek rozettaívsoros díszű szíjvégét bemutattuk (15. kép 6). A római kort követően számolnunk kell divathullámokkal, melyek bizonyos gazdasági szinten felül egységessé változtatták az anyagi kultúra képét. Az etnikai kérdések eldöntéséhez nem elegendő önmagában egy-egy részletkérdés vizsgálata: sem az ornamentika eredete, sem a tárgytípus elterjedési területének számbavétele, sem az időrend, sem a viselet, sem a temetkezési szokások kapcsolatai stb., hanem komplex elemzés szükséges, melyet minuciózus részletkutatások előznek meg. Összefoglalva: a 6-8. században az antikvitás motívumainak felbukkanása, a 16. századi reneszánszhoz hasonlóan, a római örökséghez kapcsolódó „korszellem" visszatükröződése. Amikor egy-egy antik gemma fejedelmi ékszerek, olykor aranyból készült ereklyetartó fő dísze volt (ROTH 1986,263, Taf. 6), a frank királynék és az „Avariában" élő kiskőrösi, ozorai, szegvári, deszki, fenékpusztai asszonyok egyaránt a késő római - bizánci pompát imitálták (VIERCK 1981, 92-94; GARAM 1991,177), egészen addig, hogy az avar férfiak tarsolyukban egy-egy római tárgyat (csont játékkockát, fibulát, érmet, mozaikdarabkát stb.) őriztek. Ismeretes, hogy a 8-9. századi preromán építészet ornamentikájának alaptémáját antik motívumok, geometrikus frízminták és a fonatornamentika jelentette (BOGYAY 1932; HORVÁTH 1935; CSEMEGI 1936, 374; BOGYAY 1957; CSEMEGI 1960). A bajorországi Karoling-kor kőfaragásának új összefoglalása szerint a kutatás jelenlegi álláspontja az, hogy a kőfaragás, mint iparművesség szintén római-antik alapokból indult ki az egykori provinciák területéről. A kőfaragók díszítőmotívumokért szintén az antikvitáshoz fordultak (JOHANSSON-MEERY 1993,19). Angilben dicsőítő költeményéből tudjuk, hogy Nagy Károly székvárosát, Aachent „második Róma"-ként ünnepeltette. Károly önmagát a római császárok utódjának nevezve, az antik művészetért való rajon7 „Bármelyik is legyen az a nép, amelyik ezt a sajátos ornamentikát kialakította, kétségelenül az antik kultúra erős hatása alatt állt, jóllehet nem volt alkalmam e téren vizsgálódni, számomra hihetőnek tűnik hogy a klasszikus keleti kultúra viszonylag kései kisugárzásával van dolgunk " (A szerző fordítása.) (SALIN 1904,149). 8 Erre utalt, éppen a fonatornamentika kapcsán: FUCHS-WERNER1950,10; WERNER 1962, 97-98.